Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - Amerikába utazása Csepregi János és családjának és az indító okok a kivándorlásra, vagy tanulság: miként induljon útnak valaki a magyar nyelvvel. Írta a kivándorlott maga

avatva a Zsófi leányunkat is, hogyan lehetne sorsunkon valamiképpen fordítani; a nőm és leányom arra kértek, hogy menjünk el Amerikába, ott majd talán jobban megy sorsunk; de én erről hallani sem akartam, de sorsunkat sem tudtam jobb irányba fordítani; az adóságunk pedig évről évre nőtt, a betegség pedig minid jobban lenyomott bennünk; úgyhogy többsüörönkint az ágyban feküdtünk és az Orvost kellett elhozatni, a kinek az volt a javaslata, hogy sem én, sem a nőm nem gyógyulunk meg levegőváltozás nélkül, utóbb személyesen kerestük föl az Orvost Répczeszemerében, a ki nagyon elijesztett, hogy vagy fürdőre vagy levegőváltozásra kell vinni a nőmet, -mert máskülönben utóbb még az ágyban is úgy kell forgatni, de azért meg nem hal ebben a Romantizmus betegségben; és szinte a levegőváltozással maga is meggyógyul. Ezen utóbbi tanácsát én hallatlanná tettem az orvosnak, tudván, hogy én azt úgysem tudom megtenni, és nem is mondtam még a családom előtt sem sohasem, de el sem felejtettem; később a nőm fürdőre is volt, de nem gyógyult meg; én pedig csak sínylődtem a nyavalyában, a melyben többszörkint el kellett feküdni. Egy alkalommal ismét a sorsunk felől tanácskoztunk, hogyan lehetne fordítani rajta egy kicsit jobbra, ismét az Amerikába menés lett indítványozva, de énnekem sehogysem akart tetszeni a kis családdal való utazás oly nagy útra: de utóbb- végr-e a Zsófi, Eszter is arra kértek, segítve az anyj oknak az Amerikába való menésre rábírni, hogy beleegyezzek.

Ekkor -már én is azt gondoltam, hogy egyszer már máskint nem fordíthatjuk jobbra sorsunkat, mint valahogy fordulatot csinálni az egész állásunkban, akkor én is azt gondoltam, jó lesz elmenni; de meg csak féltem a jól meggondolása után, hogy milyen fájdalmat szerzek úgy magamnak, mint a testvéreimnek, de utóvégre mégis a családom kérésének engedtem. October hónap utolsó felében a Zsófi leányom is odahaza volt, és akkor is az Amerikába való menés volt a beszéd tárgya, hogy én csak nem akarok jobb sorsra menni, mint az Asz- szonyfaiak. Ekkor én azt mondtam a -családomnak, jól van fiaim: kéthéti gondolkodási időt adok, és ez idő alatt gondoljátok meg, hogy elmenjünk-e? vagy ne; de -erről senkinek egy szót nem szabad tudni, hogy engem a falu népe a nyelve alá ne vegyen; és két hét alatt is ha csak azt mondjátok, hogy menjünk el, én nem bánom, menjünk el, de előre azt úgy meggondoljátok, hogy elmen- jünk-e vagy ne! hogyha egyszer az első lépést megteszem az előkészületre, és az elmenési szándékom mások által tudatva lesz, akkor én már nem állok ám visz- sza az elmenéstől. De ezen időtől kezdve minden dolgunk az elmenéshez lett alkalmazva. Ügy a nőm, mint a gyerekek azon örültek, hogy talán mégis elmegyünk Amerikába, persze, arra nem gondoltak, hogy mennyi viszontagságon kell keresztülmenni, arra pedig még én sem gondoltam, hogy az egy Magyar nyelvvel még a szomszédos országban sem lehet még-csak egy ital vizet sem kérni, mivel azt a nyelvet nem -értik. Ezen titkos készülődést látva a családom azon örült, hogy az Amerikába való menésre most talán -mégis rá tudnak beszélni!, azon bíztattak, -minél előbb szerezzem be a szükséges iratokat, és kezdjük el úgy az ingó, mint az ingatlanok eladását, de én mindig féltem az eladásba belekezdeni. Mikor a kéthéti határidő letellett, akkor az egész családomat figyelmeztettem, hogy jól meggondolják, hogy elmenjünk-e! -mert az nagy változtatás: Hát elmenjünk-e? Erre az az egy akaratú válasz lett adva: El, édes Apám! menjünk el!... hiszen ha Amerikába jobb sors és élet nem volna, akkor Asz- szonyfáról 30—35 család nem menne el egyszerre. De én igen féltem az előkészület belekezdéséb-e, az egész családom pedig erőltetett. Ekkor aztán azt mondtam: no jól van, hát menjünk el... de aztán, hogyha netalán sokat kell szen674