Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Csorba Géza: Bartha László kiállításának megnyitása a Vigadó Galériában

a beszélő maradéktalanul eggyé válik mondanivalójával. Így beszél most hozzánk Bartha László ezeken a képeken, amelyek láttán a kiállítás méltatója zavarban van, mert az ismert kvalitatív jelzők már alig illenek rájuk, mert átváltoztak valamivé, ami valamiképpen több, mint képzőművészet, vagy inkább valakivé, aki ilymódon azonos lett saját maga kristálytiszta megfogalmazásával.

Ez a metamorfózis elragadó, mert láttára üdítő atmoszférát érzünk magunk körül, amely felfrissíti érzékszerveinket, melyben megszabadulunk az ilyen vagy amolyan kötelező esztétika minden nyűgétől, vizuális beidegződéseinket visszaválthatjuk friss élményekre, az érzékelés finom rezdüléseire, rádöbbent bennünket arra, hogy van emlékező szemünk, s némi csodálkozással állapítjuk meg, hogy látunk, újra látjuk a dombok hajlatát, az éjszakai égen viliódzó tarka fényeket, egy szürkületbe borult szoba gyöngyházfényű derengését, a pókháló finom szövetét, s benne olyasvalamit, amit talán még soha nem érzékeltünk a szemünkkel: látjuk az emlékeinket.

Ezen a kiállításon Bartha László olyan művekkel ajándékozta meg közönségét, amilyenekben valóban csak ritkán van részünk, s csak olyan művész lehetett képes létrehozni őket, aki már egy gazdag életművet tudhat maga mögött. Ügy érzem egész művészetének kvinteszenciáját fogalmazta meg ezeken a lapokon és valami újat, valamilyen soha nem látott szépséget is adott hozzá. Így, én egyetlen műnek látom ezt a sorozatot, de amelynek minden darabja mégis önálló, olyanformán, ahogy Baudelaire mondta saját kis prózai költeményei gyűjteményének ajánlásában: „Emeljen ki egy csigolyát és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség nélkül újra egybeforr — szabdalja dirib-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél.”

S ha már költészetről van szó, úgy képzelem el, hogy a lírai költészet legritkább gyöngyszemei olyan pillanatokban születnek meg, amikor a költőben a puszta szavak mögött kibontakozik a szavaknak valamilyen különös és vonzó távlata, amit azután a stílusa segítségével tud formába önteni. Nem lehet ez másképp Bartha László képeivel sem, mert lehántva magukról minden lényegtelent, mindent, ami csak eszköz, úgyszólván anyagtalanná váltak, s ami megmaradt bennük, az a kristálytiszta stilus: hasonlíthatatlan, személyes stílus, vagyis maga az ember. Ám vigyázzunk, ha anyagtalanságról beszélünk! Veszélyes, kétes értékű fogalommá válhat, amikor a képzőművészet világában alkalmazzuk és dehogyis akarom én megfosztani

650