Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet (tanulmány)
kél bennem, s ha kinn van / az éj — egy nap süt idebent.”). A szabadság nélküli világhelyzetre van megoldás: a disznó boldogság. („Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa”.) A költő azonban nem ezt választja, neon tudja ezt választani, mert nem tudja szeretetre képes önmagát kifelejteni a világból („csak képzetet lehet feledni”). A világ rabságából az arany öntudat fegyverével szabadulhat: „Rab vagy, amíg a szíved lázad — úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Még egyértelműbb e négy sor előző változata: „Ez a fe,gyenc-kor leigázhat, de szabad leszel, ha belül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” A világ szabadságából maradt —a lélek szabadsága. Ez a belső szabadság azonban csak úgy valósulhat meg — s erre az iszonyú felismerésre eszmél az arany öntudat, s ezt nevezném a vers alapjelentésének —, ha tudja az ember, hogy „az életet / halálra ráadásul kapja j s mint talált tárgyat / visszaadja bármikor”. (Ebből következik a Két hexameter erkölcsös cinizmusa: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”) A halál jegyében azután már megvalósulhat a szabadság, az egyszerre kint és bent: „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok, / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklők és hallgatok.” A személyiség megkettőzése itt a szabadság lehetőségét jelenti, annak a hegeli meghatározásnak az értelmében, mely szerint „a szabadság éppen az, ha az ember a maga másságában (in seinem Andern) önmagánál van, magától függ, önmaga meghatározója”.1 A József Attila-i költészet azonban nem a lélek terében zajló magánbeszéd. Aki belekóstolt a világ szabadságába, az csak kínlódva éri be a lélek szabadságával. Ahogy az Irgalom-ban írja: „s bár hűvös, örökkévaló dolgok közt muszáj ögyelegnem, a palánkok közt szárnyaló munkát nem lehet elfelednem.” Programját: a belső harmóniát úgy valósítja meg, hogy a világ diszharmóniáját belesimítja versei zenéjébe. (Ugyanezt a kiküzdött harmóniát az ukrán Pavlo Ticsina (1891—1967) „szvitloritm”-nek, a világ fényritmusának nevezte, s ezt írta: „a tárgyra: a szocializmust zene nélkül semmiféle ágyúkkal / nem hozhatni létre.” (Zámiszty szonetiv i oktáv — Szonettek és oktávok helyett) A zeneiségnek ez az alapelve szervezi egységessé és teszi folyamatossá, klasszici- zálóan zárttá József Attila stílusát, annak ellenére, hogy a versek jelentéstartalma a vázolt módon legtöbbször a külső és belső világ, társadalom és természet, konkrét és absztrakt ellentéteiből épül fel. Ezek az ellentétek azonban nem váratlan metaforákban kerülnek egymás mellé, mint az avantgarde versben, hanem oly módon, hogy ugyanazon jelentés más-más szövegösszefüggésben ismétlődik — ezeket a jelentésben különböző helyeket kötik a verszene elemei: rím, ritmus, intonáció —, s a közvetlen jelentés ennek az ismétlésnek a révén tesz szert átvitt, képszerű jelentésre, válik sok esetben szimbólummá. Vannak-e párhuzamai Kelet-Európábán az így felfogott József Attila-i életműnek? Keresgélésünk körét kétszeresen is leszűkíthetjük. Először: természetesen me- gintcsak a máig ható költőket veszem figyelembe, durván fogalmazva a jó költőket, 639
