Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Horváth Péter: Egy írógépszerelő megváltozik (elbeszélés)
cérek nesztelen suhantak a tükrök előtt, s persze balról, finoman meghajolva helyezték a márványasztalokra a megrendelt italt, miegymást. A kávé kis porcelán fedő alatt, el ne illanjon az ital aromája. Milyen volna, tűnődött az írógépszerelő, a város fölé is fedőt helyezni, s akkor minden füst, gőz, gáz, kipárolgás ott maradna e gigászi fedő alatt, micsoda zamat-választék, bűztenger volna itt! — Miklós! Na nem, ez nem lehet! De mégis! Az írógépszerelő felemelkedett a székről, kitárta karját, arca nem rejtette érzelmeit: örült, hiszen a harmincöt körüli tömzsi fickót, valamikori barátját öt éve látta tán: — Sanyi! A viszontszólított, s immár átölelt személy kissé zavarba jött az érzelmek ily nyílt, s e tükrös teremben kétségtelenül feltűnő megnyilvánulása láttán: a tükrökben környül tíz-tizenöt Marik Miklós ölelt magához tíz-tizenöt Prokár Sanyit, ki öltönyben, nyakkendőben ült le — immár — Marik asztalához. Néhány másodpercig hitetlen mosollyal szemlélték egymást. Sándor — foglalkozására nézvést fényképész — orra tövében ülő apró szeme csillogni látszott, akár az öt évvel azelőtti időkben, s megint egy kárpátaljai mackóra emlékeztette az írógépszerelőt, noha fogalma sem volt, milyen egy kárpátaljai medve, s vannak-e medvék ott egyáltalán. Sándor annak idején onnét jött, megnősült, s áttelepült ide, az óhazába. Az írógépszerelő kérdezte is, ahogy eszébe jutott a név: ■— Gabi? — Elváltunk, már három éve. — Sándor beszélt. Az írógépszerelő hirtelen elfáradt, alig figyelte, hogy nehéz az élet, s vannak bizonyos, meg ez, meg az. A pincér hangtalan léptekkel érkezett, s felvette a rendelést, amely két konyakra és kísérő vizekre vonatkozott. — No és veled? Fiad van, vagy lányod? — Kettő is van már, fiúk, más-más anyától, egyiket se látom sokat, se a srácokat, se az anyákat! — hangzott az írógépszerelőnek e kérdésre mindig kész, szellemesnek érzett válasza, amely szándéka szerint rezignált, bölcs, köpés és fájdalmas volt egyszerre. — Te is? — döbbent meg a hű barát. — Ti is elváltatok? Hiszen ... — Hagyd el! — legyintett az írógépszerelő. — Nem érdekes. Inkább te mesélj, hogy megy a munkád? — Érdektelen. A pénz dől hozzám, tudod, a reklámfotók miatt, a reklámfilmek egy perce ezer forint, megvan a havi tizenöt rongy, egyébként a katonai filmstúdiónál vagyok, még mindig nem véglegesen, úgy értem, csak éves szerződésem van, de mindent ígérnek. Na, ismerjük őket, de magunkat is. Több nem jár. Az ember örüljön annak, ami van, mást úgysem tehet. — Nők'? — érdeklődött az írógépszerelő, miután egymás egészségére emelve, hör- pöltek az italból, amelyet a figyelmes pincér szolgálatkészen szállított. — Akadnak — félmosoly. — Addig jó, amíg ki nem derítik magukról, hogy van lelkűk is, s rólam meg azt, hogy illene e lélekkel is foglalkozni néhanap. Pedig én azt szeretem egy nőben ... — Ha hatalmas segge van — fejezte be a régi mondatot Marik. Régi barátja hozzátette még: — Ami mellett elaludhat az ember másnapig. — Igen — bólintott az írógépszerelő. — Mindig vannak másnapok. — Mindjárt megbánta. Ez a félmondat nem illett ide. Ám a hű barát kapott a szón: — Ez az, a másnapok. Egy másnapos társadalomban, egy forradalom másnapján, másnaposán, mosdatlan szemmel... Az ember húzza meg magát. A te munkád? — Megyeget. — Röviden vázolta munkakörét, s az azzal járó kétségtelen előnyöket, ugyanakkor hangot adott kételyeinek is, mondván: — Néha nem tudom, szabad-e ezt csinálni. — Nem — jött a válasz. — Nem szabad. De másként meg nem lehet. Az egzisztencializmus kora a múlté. Ma már nem választhat az ember, legfeljebb, de még legfeljebb sincs. Nincsenek öngyilkosok — mondta még, s kinézett a táblaüvegen. Hallgattak, két bús, öreg, sosemvolt forradalmár. — Hacsak — szólalt meg Sándor barát —, hacsak a jövő nem... Én a jövőben bízom, nem magamban. Na, bocsáss meg a sok ostobaságért, rohannom kell. Holnap 631
