Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Horváth Péter: Egy írógépszerelő megváltozik (elbeszélés)

rakatüveg mögött tikk-takkoló órákat nézi —, s a TIGRISNEK ez év júniusában minden csodálatosan simán megy, de feltűnik valaki, aki „szívesen lenyúzná a TIG­RIS bőrét.” Egy gonosz ember megkísérli tönkretenni terveit. Egész júniusban vár­tam a gonosz feltűnését, vettem egy üveg orosz pezsgőt, hogy méltón megünnepel­hessem annak az embernek a jöttét, aki szerint nekem terveim vannak. Sajna, nin­csenek gonosz emberek. Fél tíz. Az órák ideje között pár percnyi eltérés mutatko­zik. Hogyan állunk hát pontosan? A dolgok megint úgy festenek, hogy bármelyik pillanatban beköszönthet az ősz. Nasztupila ószeny. Mint tavaly ilyenkor. Huszon­nyolc éves vagyok. Ágota sokkal több szeretetet érdemelne tőlem, ezt érzem is. Mást, vele kapcsolatban, nem. Talán úgy lehetne tisztának megmaradni, ha kivonnám ma­gamat a forgalomból, ha nem feküdnék le olyan nőkkel, akiket nem kívánok, ha nem tennék szívességet olyan alakoknak, akiknek nem akarok szívességet tenni, ha nem fogadnám el a környezet ajánlatait, ha nem választanék a választékból, ha hiány lennék — amit senki se érez. Ágnesnek (talán) nincsenek ilyen gondjai. Ö nyitott, mint mondogatja, nyitott, mint mondom, akár egy zsák, amibe minden szar belefér. Az óraműves hátulról kinyitotta a kirakatszekrényt, egy pillanatra az írógépsze­relő arcába bámult. A fiatalember megrázkódott, és ellépett a kirakat elől. Kék busz állt be a megállóba, majd kifordult onnan, magával víve az írógépszerelőt s a szőke manekent, ki egy könnyed „Huh!”-hal szökkent fel a hátsó peronra. Álltak, össze­préselve, nyomva. — Drága Hédikém! — szólott közvetlen közelükben egy hurkaforma, illatos agg. — A halál nem válogat, istenem, ez szörnyű. Csak a múlt héten három drága barát­nőm, úgy képzeld el, drága Hédikém! Elsőnek Mucus, tudod, a Lónyai tizenötből, akinek a fél gyomrát kivették, emlékszel, pedig a Rajnai professzor operálta, na, most mondd meg! Pénteken a Vilmus,' tudod melyik, akinek hiába beszéltünk, hogy ne menjen bele abba a szörnyűségbe, eltartási szerződés idegenekkel, most megkapta, halálba üldözték, szerintem éheztették a zsiványok, talán verték is, hiába, megmond­tam én, hogy a mai világban ne bízzon az ember, szóval ő is elment, szip, szip, szom­baton meg, drága Hédikém, a Héder Emmát hívta magához az isten, nagy szajha volt, tudod te is, annak idején nagyon élt, szegény, szegény. Mindeközben új utasokkal gyarapodott a társaság, s az élő présgép a lehető leg­szorosabban egymáshoz nyomta az írógépszerelőt, az illatos matrónát s az ifjú ma­nekent. Az írógépszerelőnek módjában állott elölről az élet három évig üzemképes kemény halmaihoz simulni, míg hátulról átölelte a cseppfolyós halál, a matróna két görögdinnyényi keble, puha, hatalmas hasa; s így, élet és halál között utazhatta be az öt megállónyi távot, majd kiverekedvén magát a jelképesnek mondható szorítás­ból, lelépett a járműről, s besétált a Céghez. Az udvaron szembe találta magát a csoportvezetővel, s a csoporttal. — Helló! — Helló! Átvonultak a presszóba, s helyet foglaltak a számukra előre összetolt asztalok­nál. A pult mellett a temetői dalárda alapozott: sötét ruhás, nyakkendős halottsira- tók, négyen, négy szólam. — Nohát, nézzük miből élünk, szaktársak! — szólott a csoportvezető, bizonyos Kugler szaki, s szétteregette az aznapi munkalapokat. — Kezdődjék a licit! Van itt három duplakonyakos dolog. Kinek kell? — emelte rájuk a szemét, a szemét. Kitérő következik, kedélyes elhajlás az egyenes vonaltól, amelyről — azt be­szélik — kiderült már, hogy nem is a legrövidebb út két pont között térben és idő­ben. DUPLAKONYAKOS MELÖ — említette volt az a bizonyos Kugler szaki. A Cég alapelve: soha ne végezzünk teljes munkát! — kétségtelenül negatívan hatott volna a szocialista munkamorálra, ha lett volna ilyen a Cégnél. Így azonban az alapelvvel, s az ennek megfelelő gyakorlattal is elégedettek voltak mindannyian, csupán hősünk­nek (Marik Miklós, írógépszerelő) voltak (gondosan titkolt, épp ezért hatványozottan ható) aggályai. „Kérném tisztelettel, Marik elvtárs, mint ahogyan egy tisztességes kasszafúró sem hagyja a széfet üresen (egy-két forintnak bent kell maradni, hogy fialjon az a pénz, alkalmat teremtve újabb betörésre majd), úgy nekünk sem szabad minden hibát elhárítani a készüléken, amelyhez kihívnak minket!” — magyarázta 627

Next

/
Thumbnails
Contents