Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIX.
S én addig várok. Pénzem nincs semmire Szivem ver és ráz; érzem hogy száll a pihe Ráz, ver, borziongva hetykén elhallgatom Ez a csavargó gondja a luxusvonaton Esik, esik fecsegve s hol ott, hol itt, mint hálót hal, szelecske rángatja széleit. Hétért — magamat kérdem — adsz-e hatot? Játszom. Azé az érdem ki játszhatott. A betegség egy szó csuipán és akkor is az marad, ha azt írom, hogy én beteg vagyok. Amit megél az ember, mások számára közvet í the tetten, ha csak hasonlatokkal nem, miképen számomra az előbbi versből a második szakasz fejezi ki legjobban azt, amit közvetíteni szeretnék metaforikus mivoltával: Te drága anya tojj s költs tojásokat aranyos, kék, piros, zöld gyenge nappaliakat. A szép színű napokból és fekete köhögésekből összeállt idő ad-e még valami ajándékot nekem a „gyenge nappalok” reggeli kíváncsiságain túl, hogy mire számíthatok miég? Fiatal köröm szinte öngyilkosságig eljutó kríziseit csak úgy tudtam elhárítani, hogy mint védőpajzsot tartottam magam elé tettetett kíváncsiságomat: milyen ismeretlenségek és kiszámíthatatlanságok vannak még előttem, amiit talán még érdemes kilesni, ki tudja? És legyőztem a bennem tébolyultéin örvénylő kilátástalanságokat. Lesz-e erőm elvánszorogni a hit hajlékához, ahol találkozóm lesz valódi önmagámmal? Hadd éljek vissza türelmükkel és az utolsó kiállításom szórólapjának szövegét megismételve közreadjam: — Élek a haláltól. Semmi tévedés: Az f betű hiánya nem sajtóhiba, nem tévedés; egyszerűen elrepült: Valahol a térben talán létezik, mint egy gyermekkéz tépte primitív papdrrepülőgép, ki tudja? Igen élek a haláltól, ha nem így lenne, még a gyakori rekvizítumaim is álnok érvlénytelenségek, hamis allegóriák szintjére süllyednének. A régi zsidó sírkövek a régen nem élő sváb és szász parasztasszonyok fej'kötői, redős és ugyancsak már nemlétező öltözékei, halovány árnyképekké fakult ffigurációk az emlékezés ködös képeiben, imboly- gásos létükben úgy utalnak a múlandóság gazdagságára, hogy képtelen vagyok ellentállni a számotadásnak: tudom, amit tudnom kell, amit Robert Musil úgy fogalmazott meg, hogy a „vízió víziója nélkül az élet élettelenné válna” és ha- missák lennék magam is, aki önnön félelmét letagadnám. Így hát megidézem a határtalan történéseket fényképek hatásának extatikuimával 'és olyan áramokkal, amelyek az ismeretlen ismert és az ismert ismeretlen irányába lebegtetik létem gyengécske papírcsónakját. Követem a világ zakatoló, kínzó zajában is gyenge szívverésem alig érzékelhető hangját, és talán akkor lennék igazán elégedett, ha mások is felfigyelnének a csend alig érzékelhető ütemeire. Szeretnék emlékezni és emlékeztetni; társul hívom azokat az érzékenyeket, akiknek nem a sajnálkozására appellálnak montázsaim, hanem azokra az azonosságokra, amelyek közösek lehetnek bennünk: félismerve a határok közé szorított lét határtalanságát. Így értettem és így szeretném megértetni azt a kezdő mondatomat, hogy élek a haláltól. Lehet, hogy ott állok már a hit kapujánál és az akaratom dönti el sorsomat. Jó lenne igazságnak tudni feltételezésemet, hogy azonos lehetek önmagámmal. (Folytatjuk) 621
