Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VII. "Stádium"

hogy egyetlen bizalmasa sincs! Hogy a nemzeti érzelmű magyarok csodálják, minden lényeges dologban követik, de akik közvetlenül érintkeznek vele, azok nem szeretik, mert nem tudnak közeljutni hozzá!

Mert elveiben kristálytiszta, cselekedeteiben feddhetetlen, ám magánemberként kibírhatatlanul szeszélyes és szenvedélyes, akárcsak gyermek- vagy ifjúkorban. S ezért sért meg egyéneket, tömegeket akikor is, mikor ez egyáltalán nincs szándékában, sőt, éppen megnyerni akar.

így például éppen a harmincas évek második felében akart egy nagy középpártot létrehozni, s annak vezéréül — mert önmagát nem tartotta alkalmasnak! — Deák Ferencet megnyerni. Igenám, de közben fűnek-fának meséli, hogy a fiatal zalai követ egy ebéden villával piszkálta a fogát!... Élete során százakat, ezreket nyert meg személyes rábeszéléssel egy-egy hasznos kezdeménynek, de egészen bizonyos, hogy sokan azért álltak kötélnek, mert már zúgott a fejük a szenvedélyes reformátor szóáradatától. A negyvenes évek közepén, az Adó és két garas vitájakor fakad majd ki Eötvös József: Inkább négy garast fizetek, csak hagyjon már békén ez a furioso!.. Vagy mikor 1845-ben Kossuthtal akar akcióegységre lépni: hangsúlyozott tisztelettel fogadja, ízetlenül agyba-főbe dicséri, majd közli vele, hogy nemrégiben azt mondta az udvarnál: Kossuth Lajost vagy hasznosítani kell, vagy felakasztani! — Mi sem bizonyosabb, mint hogy a szintén szuperérzékeny Kossuth megnyerésére minden alkalmasabb, mint ez a mondat. S ezt minden barátja fejcsóválós nevetések közepette állapítja meg, ő azonban nem látja, nem érzi ez apró gesztusai lehetetlenségét!.. Fél a népszerűségtől, de vérig sértődik, ha más kap fáklyászenét; haragszik, ha kihagyják valamely előkelő társasági eseményből, de ha meghívják, tíz eset közül nyolcszor távolmarad; szinte durván utasítja el Bezerédj egy négyszem közötti dícséretét, de majdnem meggyűlöli, mikor ezekután az egy szót sem szól valami érdeméről; Wesselényi tartozik neki, de ő mindig a lehető legalkalamatlanabb pillanatban figyelmezteti erre; azzal kezdi a felszólalását, hogy csak három mondatot akar szólni, aztán csaknem százhúsz percig beszél, és a többi, meg a többi — bizony az az igazság, hogy meglehetősen elviselhetetlen volt ez a Széchenyi István, mint általában a zseniknek ilyen típusa; és kortársait illeti a dicséret, hogy nemcsak elveiért és tetteiért tisztelték és csodálták, hanem mint embert is kibírták.

Mert megérezték benne a géniuszt, persze. De azt is hozzá kell tenni: mert a kor alkalmas volt arra, hogy felismerjék nagyságát. Negyedszázaddal előbb vagy később csakis félreismert, kigúnyodt bogaras különc lehetett volna.

Hanem lássunk egy-egy konkrét véleményt a kor két kitűnőségétől:

Kossuth Lajos már az Országgyűlési Tudósítások egyik első számában jellemzi nagy kortársát: Széchenyi beszéde meglehetősen összegyűrt, a szép gondolatok és „szívrázó képzetek masszája”. Ám hevében gyakran el-eltér a tárgytól, s annyira, hogy ily beszédet sem követni, sem lejegyezni nem lehet. „Beszédje a maga nemében hasonlíthatatlan s gyönyörű, de nem tartozik azon osztályba, mellyben Wesselényié első helyen díszük, úgy mint a tömött s élénk logikai rendszerű beszédek osztályába ... Hasonlít előadása Nagy Páléhoz, csakhogy gesztikulációja hevesebb, néha hangosan is összecsapja kezét” — ami meglehetősen frivol s ellenszenves viselkedés... Ezt a fiatal, ismeretlen ügyvéd már nem meri megírni a nemzet bálványáról, de kivételesen éles valóságérzéke azt sem engedi meg, hogy ne jelezze legalább.

Kölcsey Ferenc Napiójában élete legszebb napjának nevezi, mikor egy egész délután és este a másik óriással, Széchenyivel lehet. Elkíséri a Benyovszkyaknál szokásos beszélgetésre, ahol István gróf mintegy másfél órás, lélegzetvétel nélküli szóáradatban gyönyörű programot ad „az alkotmányos jogoknak az egész népre kiterjesztéséről”, de az emberek nemigen tudták követni, inkább csak csodálták... Később egy diétái beszédéről ezt jegyzi föl: „szeszélye lobbanási ajkakat mosolygósra nyitottak ugyan, de szíveket nem”.

DE SZÍVEKET NEM! — Azt hiszem, a Himnusz költője ezzel a feljegyzésévei tette élete egyik legmélyebbre ható megállapítását.

51