Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Zalán Tibor: Amikor automata fényképezőgép kattog el Király László arca előtt (esszé)
fölütötte fejét a hazai irodalmat oly régóta emésztő rák: az ú. n. népies-urbánus ellentét. Mindegy persze, minek nevezzük, lényegét tekintve'politikai eredetű, manipulativ, és legtöbbször kicsinyes pozíció-harcokat takar — a hirdetett esztétikai elkülönülések helyett. A romániai magyar irodalmi „türelmetlenségek” — szerencsére, nem öltenek faji jelleget is. Kérdezhetnénk, nincs-e átfogóbb, szükségesebb etikai kényszer az esztétikai félszigetekről történő kalózkodásnál? De ennek a kérdésnek a feltevéséhez nekünk kevés a lehetőségünk. Ha Király Lászlót ebben a konfrontációban védeni akarnám, lehetetlen helyzetbe hoznám magam. Lévén, hogy utolsó két verses műve egyként tekinthető hagyomány-élesztőnek és hagyomány-tagadónak. Mindenképpen vindikálja költészete számára a folytonosság megőrzésének a szerepét, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a folytonosság csak megszalkítottságok sorozatában, meghaladások lépcsőfokain tartható meg. „A matematikus nem mondhat le az integrálszámításról csak azért, mert azok, akikért munkáját végzi, elakadtak a szorzótáblánál.” Ezen a ponton jut el a költő oda, amikor nem a költészet közösségi alkalmassága lesz a kérdéses számára, hanem a költészet önfejlődése jelenti a dilemmát. Utóbbi feladat-vállalást könnyíti a felismerés, amely már mozgásában szemléli az elkötelezettség fogalmát: „mert nincs elkötelezetlen irodalom. Az elkötelezetlen irodalom fogalmi ellentmondás.” A két kijelentésből következően tehát, a költészet önmaga felé, a minőség felé is lehet — s kell legyen — elkötelezett. Igazolására RÉGI MESTEREK példájához fordul Király. A mesterek elsősorban karakterben, tartásban jelentenek ismét felhasználható anyagot, hasznosítható, már kész magatartás-rendszert. Király túlságosan egyenes és túlságosan nehézkes hozzá, hogy mindenféle maszk mögül kibeszéljen,14 Valóban. Elsősorban önéletrajzi kötöttségei határozzák meg művei tematikáját, versekről lévén szó, (határolják be az üzenetek tartományát. Ezért sem veszi magára a fölidézett maszkokat. Amikor látjuk azokat, ott látjuk Királyt is előttük állni, pontosabban a szemlélőt, a külső embert. Nem belebújni akar, hanem megérteni, nem a másik életiben mozdulni, hanem vizsgálni annak a másik életnek a mozgatórugóit. Nyilván, az értés és az értelmezés aktusa a tárgyba való (belehelyezkedést elkerülhetetlenné teszi. Király László az azonosulást részlegesen, évidén dákén t kezeli: beléhelyezkedés nélkül is azonos, lényegüket tekintve, az írók sorsa. Ennek tragikus összegzése nála: „könnyű megölni a költőket, védtelenek, kiszolgáltatottak / ijesztő mesterségük öngyilkos őszinteség / vastestű lovagokkal vívnak csecsemő-csupaszon.” Az idézett sorok természetesen csak romantifco-tragikus, történelmi tapasztalatokon alapuló, onnan fölstilizált helyzetet jellemeznek. A súlyosabb, nem a győztes/vesztes nyilvánvaló ellentétén alapuló kérdés: a választott mesterek munkálkodása. A távolságtartás, a szemlélő megnyilatkozása óhatatlanul fölgerjeszti a viszonyulás mikéntjét. A Heltai-versben középszerű didaktikába olvad a gondolat, a Szenei Molnár Albert-ben zsoltáros szárnyalássá oldódik, a Radnóti-vers- ben szintetizálódik szándék és megvalósulás. Szüntelen ellenpontozás a vers, szüntelen összehasonlítás, még a nosztalgiák összehasonlítása is, motívumok ösz- szecsengése, összecsengetése, vagy csak fölhallása az időből. Gesztusok egyenjogúsága az ihleten túl, alkalmak egyenjogúsága az időben, szavak egyenjogúsága a stílusban.15 588
