Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Kántor Lajos: Játék vagy program? (tanulmány)

náját kiölje az emberiség és főként az eljövendő alkotók leikéből”. A célok megvalósítása érdekében, tudja, oly nagy szüksége van az erdélyi magyar irodalomnak a kritikára, „mint a fuldoklónak a friss levegőre”. Hevesi András és a temesvári Ormos Iván sokkal több kételyt őriz magában; a kritika-hiány feipanasalásában Ignotus Pál szintén élesen fogalmaz. Esztétikai mértéket igényel. Hevesi András nevet is ad, az egyetlen magyar íróét, „aki kibékít a közelmúlttal és visszavezet a régmúltba, akit vállalunk, még akkor is, ha ő nem vállal minket: Babits Mihály.”48 (Sturm und Drang-ra utal Hevesi egyszerre „csendes” és heves lázadása az apák nemzedéke ellen, a Nyugat folyóirat szerinte ál-nyugatisága, Ady próféta-szavai, tragikus gesztusai mögött rejtőző „felületes optimizmus” ellen; Babits vállalását nem magyarázza, csak kategorikusan kijelenti.)

Válság-korszakát jelzi a század későbbi két nagy lírikus-egyénisége, Illyés Gyula és József Attila is, a szerkesztőségi kérdésekre adott válaszában. (Illyés egyébként azt a meglepő, ám nem érdektelen kijelentést teszi, hogy lírai verset sose írt, versei legnagyobb része helyzetkép.) „Kutatva körülnézek: — alig hiszek valamiben, alig bízom valamiben, abból, ami körülöttem valóság”49 — mondja Illyés, s a káoszban egyetlen fonálnak az ízlést nevezi meg. A becsült ifjú költőtársak meglehetősen hosz- szú és tarka névsorában ott találjuk József Attilát. Aki a maga nyilatkozatát így kezdi: „Élt, szeretett és meg fog halni.” Az értékek és igazságok elhagyatottságát mondja ki ő is. A tagadások sorozatában mégis feltűnik egy fontos állítás: „... nyűgös és alázatos kisbérese vagyok az eljövendő tisztultabb társadalmi berendezkedésnek, mert az igazság fölismeréséhez idő és elmélyedés kell és ma az emberélet kevés a napi gondok elsorolására is. Az élet tartamát meghosszabbítani nem áll módunkban — és megoldás az úgy sem volna — tehát a napi gondok sokaságát kell megritkítani, hogy a művészetnek s az igazság megismerésének életértelmű örömét mindenki szívéig szívhassa, mint a levegőt. Amit írok, ezért írom.” A nemzeti vagy nemzetiségi sors konkrétumairól, távlatairól sem Illyés, sem József Attila nem nyilatkozik. (Illyés itt még azt jelenti ki: „Az erdélyi irodalmat, sajnos, nem ismerem.”50) A közösségkeresés kanyargós, szenvedésektől és kételyeiktől korántsem mentes útjain olyan pillanat ez József Attila életében — de az Illyésében is —, amelyet nem szabad abszolutizálni: mert nemcsak az előző évek hangkeresése nem igazolja egyes kérdések válasz nélküli hagyását (lásd József Attila ifjúkori verseit), hanem a pálya további alakulása sem. Hiszen ugyanaz a költő írja meg Gaál Gábor Konmkjába az Invokáció t (1932-ben), akit 1937-ben sem véd sem Isten, sem Király, mégis eljut a Hazám szonettjeihez, s a Dunánál testközelibb-égetőbb internacionalizmusához. (A Hősökről beszélek ilyen értelmű tovább- és újragondolása, az Ifjúság és a Koszorú fesztávolságúnak kiszámítása még bonyolultabb eszmetörténeti feladat.) A teljes pályaképbe természetesen beletartozik József Attila és Kuncz Aladár, illetve József Attila és Dsida baráti, munkatársi-szerkesztői kapcsolata is51 — így magyarázható A város peremén költőjének, a Korunk későbbi munkatársának jelenléte a „Fiatal magyarok” ankétjén s az Erdélyi Helikon néhány számában.

Kuncz Aladár ugyanis nem egyszeri, látványos akciónak szánta a fiatalok nyilatkozatsorozatát: ő is a jövőre gondolt. Olyannyira, hogy már a Helikon következő számának vezércikke visszatér az ankétra, s vitázva az első szerkesztői kommentárral, a sötét összkép helyett a sokféleségre, a szivárvány színeire érez rá, s a szerző, Reményik Sándor maga is optimizmussal telítődik a fiatal írók problémaérzékenységével találkozva: „...az irodalmat egyikük sem tartja pusztán magáért valónak. Az ember, a nép, a nemzet, a tömeg, az emberiség, a szociális összefüggések: ezek állnak minden irodalmi megnyilatkozásnak a hátterében. Nem játék, hanem kenyér, nem szórakozás, hanem megváltó hatalom, nem szavak, hanem cselekedetek: ez az új generáció irodalmi programja.”52 Ha Reményik derűlátása talán túlzott is, feltétlen érdeme, hogy újra kiemeli „az irodalmi decentralizáció mélységes, korszakos jelentőségét”, s úgy hangsúlyozza a sorsközösséget a megváltozott sorsban, hogy a legkevésbé sem ringatja magát „a szellemi imperializmus álmaiban”. Az ankét szerkesztői továbbgondolása — a különböző országokban élő ifjú költők, írók munkatársi bekapcsolása mellett — nem utolsósorban egy új, ugyancsak egyetemes távlatokat feJvil550