Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - Kántor Lajos: Játék vagy program? (tanulmány)

a játék metaforába sűrít. („Nagy kék szemeiben a játék izgalma fénylik, de érdeklődése csak addig biztos, amíg meg nem unja. A vér és a verejték, az extázis és az ön- marcangolás mind hiányzik. Nem nyugtalanító hérosz 6, aki lobog és szenved, hanem ember, aki élvez és megun.”) Tamási Áron azt állítja, hogy „Az ő játékának végső és megdöbbentő átalakulása nem a mi szemünk előtt, nem a szerkesztői asztalnál és nem az irodalompolitikában történt, hanem abban a mélységben, ahonnan a »»Fekete kolostor« és a halál tűnnek elő.”5

Az erdélyi fiatalok nevében megszólaló Méliusz József (versének alcíme: „Az ifjú Erdély koszorúja Kuncz Aladárnak”) más portrét vázol fel Kunczról, a szerkesztőről, az irodalomszervezőről. A „nem haltál meg!” akár nekrológ-közhelynek volna minősíthető — bár a két utolsó verssor meghaladja ezt az általánosságot („mi fiaid vagyunk,/fiatalok vagyunk!”) —, a halottbúcsúztató pillanatnyi ünnepélyességével azonban aligha magyarázható egy ilyen szakasz: „A mi időnk jöttét /néző szemeddel / megláttad idején,/első cselekvésre / bátor indulásra/TE indítottál, /növő vad lombjaink / bölcsességgel nyested, / jó kertészünk voltál!” Igaz, ez még nem a Ko- runk-munkatárs Méliusz hangja: az Erdélyi Helikonban bemutatkozó ifjú költő bú- csűverse hangvételében sokkal közelebb áll a Makkai Sándor adta jellemzéshez, mint — a Gaál Gábor jegyezte Kuncz-nekrológhoz. Makkai ugyanis ezt írta: „Az erdélyi magyar irodalom fiatal életében a híd volt, aki ezt a morzsolódó, önmagába visszasüppedő és elbozótosodásra ítélt szigetecskét az európaiság, a nagy kultúra és az örök humánum kontinensével összekötötte. Nem baj, sőt érdem, hogy ez a kontinens talán sokkal inkább élt az ő eszmevilágában és képzeletében, mint a valóságban. Mert ez tette képessé őt arra a kolombusi szerepre, hogy elinduljon a tajtékzó óceánon a jövő, a fiatalság sejtett új világrésze felé. Merész és mégis szükségképpeni terve, hogy az Erdélyi Helikont a világon szétszórt magyar fiatal szellemiség orgánumává tegye s így kösse össze a magyarországi szellemi élet vérkeringésével, első sikeres lépéseivel is már örökség és testamentum. Nem szabad elfeledni, nem lehet fólbenhagyni, erkölcsi lehetetlenség eltékozolni. A magyar fiatal szellemi gárda pedig ebből vegye tudomásul, hogy Kuncz Aladár mégiscsak a jelennek, sőt a jövőnek beszél s fennen lobogó zászlóját tisztelettel hajítsa meg élő szelleme és ne élettelen porai előtt. És váltsa valóra azt, amiről az ifjúságban bízó vezér álmodott.”6 Gaál Gábor viszont csak a múlt felé talál szálakat a Kuncz Aladár-i örökség értelmezésekor. „Időt és helyet esküdött maga köré, holott idejét is, helyét is — lekéste” — mondja ki a szigorú szentenciát a Korunkban. És nemcsak a kedvezőbb minősítést, de a kezdeményezést, a vezérséget is megtagadja az alig távozottól: „Az az irodalomszervező elv, amit nem ő fogalmazott meg, de amit erdélyi írótársai most jórészt neki tulajdonítanak, csak látszólag elv, mert lényegében népszerű védekezése ez a történelem malomkövei közé került magyar úrnak, aki természetes, hogy a történelem új helyzetében nem hirdethette tovább a maga úri és osztályideológiáját” Ezt a felismert alkalmazkodást sem írja Kuncz javára (figyelmen kívül hagyva ezúttal a marxista számára éppenséggel nem mellékes klasszikus példákat, az osztályukkal így-úgy szembekerülő polgári értelmiségiek szerepét új ideológiák kidolgozásában!): „A valósághoz teljesen passzív volt a köze. Ezért irodalomszervező tevékenysége is valami tehetetlenségi nyomaték- féle, s nem egy különös aktivitás következménye.” (A legelislmerőbben még a Fekete kolostor írójáról nyilatkozik — ha ugyan dicséretnek minősülhet az utókor szemében „a szépájulatok [!] kodifikátora”.)7

Mindmáig egy tévhit él tehát az irodalomtörténeti köztudatban, miszerint Gaál Gábor e nekrológban elismerte volna Kuncz Aladár érdemeit.8 Gaál egy elveszített tehetségről beszél — de a veszteséget réginek mondja. („Hosszú évek óta láttuk ezt a veszteséget, ugyanolyan jóvátehetetlenül, mint amilyen jóvátehetetlen most már fizikai halála is.”) A nem csupán nekrológban^ de értékelő cikkben is feltűnő tartózkodás, hűvösség csak részben magyarázható világnézeti okokkal, illetve Ízlésbeliekkel. (Legfeljebb a forradalmi avanbgarde oldaláról nézve lehetett bizonyos igazság ebben a \»ídban: „Egy frissnek mondott, mainak akart irodalmi mozgalom vezérfonalában állt, és az idejéből legalább egy évtizede már nem olvasott semmit például.”) Gaál Gábor, akaratlanul is, Kuncz bántóan részrehajló, a Korunkat elhallgató, nem541