Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
ség fogadta el, és — ugyancsak sajátos (helyzete folytán — a zsidóság, amelynek ez a jogf osztottság állapota után társadalmi emancipációt hozott. Valójában a kiegyezéstől a monarchia összeomlásáig eltelt 50 év — a „magyar imperializmus” öt évtizede — az „antedatált” vádak igazi forrósvidéke; ekkor történt mindaz — erőszakolt asszimilációs kísérletek, jogfosztások —, ami aztán az egész magyar történelemre Ikiterjesztetett. S ami történt, ráadásul olyan helyzetben történt, amikor napnál világosabb volt, hogy — Mocsáry Lajos szavaival — „kizárólagos uralkodásunk tarthatatlanná vált”, s nem maradt volna egyéb, minthogy „minél könnyebb szívvel osszuk meg jogainkat.” Az igazság persze az, hogy ez sem segített volna. De az önkény már csak segítette a nemzetiségi öntudat izmosodását, erősítette az elszakadni akarást, elkeseredett gyűlöletet csiholt. Pedig ha nem az intézkedések, hanem az esélyek felől nézzük annak az időszaknak eseményeit, láthatjuk: délibábos ábránd és traumatikus kapkodás ve- gyüléke volt mindez, a siker legcsekélyebb reménye nélkül. Nincs szánalmasabb, mint a sokat emlegetett 1907-es Apponyi-féle tanügyi reform-kísérlet, amelynek során kemény és erőszakos eszközökkel magyarítani igyekeztek a nem magyar tannyelvű iskolákat, s amely hátrányos helyzetbe szorította a nemzetiségi tanuló ifjúságot, de a cél — az asszimiláció — szempontjából nevetségesen reménytelen volt. Széchenyi már 1848 előtt kimondta: „Nem lehet a nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, aki éppen kezeink közé jut, mint meszet a falra vagy mázat a fazékra.” * * * A reformkorban még nemigen találunk hazai németeket — polgárokat és plebejusokat — a politikai közéletben; vezető szerepük az ipari-kereskedő városok önkormányzatában van. 1887 után viszont ez a polgári réteg az, amelyik igen gyorsan felzárkózik — a városlakó zsidósággal együtt — a nemesi közép- osztály mellé, s mind a politikai, mind a gazdasági életben vezető szerephez jut. Német városi műveltségük, kétnyelvűségük, ipari-kereskedelmi jártasságuk a dualizmusban hatalmas előnyt biztosít számukra a hanyatló dzsentri ellenében: tulajdoniképpen ők alkotják a kialakuló új középosztály egyik legfontosabb elemiét. Nagyobb részük — egy-két generáción át legalább — megmarad ,deutsoh-ungamak”; de van egy hevesebb, lelkesebb „avantgárd”, amelyik tüstént asszimilálódik — s lesz egyben a magyar asszimilációs .politika türelmetlen apostola. Groteszk tény, hogy miközben a „törzsökös” magyar dzsentri „sírva-vigadva” búcsúzik a régi Magyarországtól, vagy mikszáthi szarkazmussal szemléli magát és világát, vagy éppen a politika intézőjeként rezignált cinizmussal próbálja máról holnapra fenntartani a 67-es roskadozó állam-konstrukciót, azalatt e friss assziimilánsok jellegzetes neofita lelkesedéssel szegődnek a megalomán ábrándok szolgálatába. Jellemző Herczeg Ferenc — a versed sváb polgárfiú — bizonyosan őszinte véleménye Ady Endréről: „... fényes tehetségű költőnek tartom... Ehhez azonban mindjárt, de mindjárt hozzá kell tenni: kár, hogy beteg volt!... csakis degeneráltsága értetheti meg azt a szörnyű, öngyilkos gyűlöletét, amelyet a maga fajtája iránt -érzett.” Ő maga századfordulós Ocskay-drámájában — de a Gyurkovics fiúkról- lányokról írott köteteiben is, amelyekből „nemtelen” középosztálybeli generációk tanulták a „snájdig” dzsentri-magatartás témáit — a dzsentri apoteózisát 489
