Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - Száraz György: A tábornok IV. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok IV. Ideje volna végiképp leszámolná egy nagyon elterjedt, merőiben történelmietlen váddal, amely — hajdani frázisos íelsőfobslég-tudatok ellenmérgeként, de idestova a túlaidagolás veszélyével — lassan kezdi átitatni közgondolkodásunkat, s intmár nemzeti önvád formájában is jelentkezik. Nem kevesebb ez a vád, mint az, hogy a történelmi magyar állam születésétől egészen a közeli múltig afféle „népek börtöne” volt, amelyben a magyar etnikum nagyban-egészfoen a fegyőr szerepét töltötte be a többi nemzetiség ellenében. A vád nagyjából a XIX. század heves nemzetiségi küzdelmeinek időszakában született, formálódott, növekedett. Igaztalan volt, 'és mint mondtam, történelmietlen. A vádemelőket menti,, hogy hitték, hihették is vádjaikat, rabjai lévén egy — a korban lás koreszmékben gyökerező — hamis szemléletnek; mentségük az is, hogy állításaik érvekként, agitációs lés propaganda-eszközként szolgáltak az éles politikai harcban; de legfőképpen az menti őket, hogy ellenfeleik a magyar szupremáoia védelmében hasonló — csak más előjelű — történelmietlen érveléssel védték a maguk vélt igazát; hogy ők is hasonló eszközökkel éltek, s politikai hasbalom birtokában oly tettekre ragadtatták magukat a jogaikért harcoló nemzetiségek ellen, amelyek valóban bűnök voltak, s visszamenőleg igazolni látszottak az ellentábor múlt időkre kiterjesztett vádjait is. De ama, túl a fájdalmas múlton, semmi ok arra; hogy továbbra is elfogadjuk ezeket az antedatált — s történelmi tudatunkat torzító, nemzeti önbecsülésünket csonkító — vádakat, még kevésbé, hogy magunk is átvegyük, hangoztassuk. A középkori Magyarországon — 'éppúgy, mint bármely más korabeli államalakulatban — nem létezett, nem is létezhetett a mai, vagy akiár XIX. századi érteleimben vett nemzetiségi kérdés. Következésképpen: nemzetiségi elnyomás sem. Egyszerűen azért, mert a középkori monarchiák nem voltak nemzetállamok, s az „államalkotó” nép sem volt nemzet a szó ,„polgári” értelme szerint. Az egyes nemzetiségek, népcsoportok között természetesen voltak — néha igen nagy — etnikai, vallási, társadalmi különbségek. Volt asszimiláció is: sohasem erőszakolt, mindig természetes és mindig kétirányú: peremvidékek lakói keveredtek, nyelvi szigetek olvadtak más nyelvűek tengerébe, magányos beköltözők a befogadó közösségbe. De a szász vagy olasz telepes nem szászként, olaszként kapta kiváltságait, hanem iparűző vagy kereskedő polgárként; a Ha- vaselvéccVl bevándorló román kenéz nem elnyomott kisebbségiként foglalta el király-adoimányozta birtokát Hunyad környékén, hanem teljes jogú földesúrként ; s vele jött saolganépe csakúgy kívül maradt a nemesi nemzettesten, mint az „őshonos” magyar vagy szláv jobbágy. S hogy az Árpádok, Anjouk és Mátyás királysága nem bizonyult „gyöngének s törékenynek”, azt nem csak magyarok tették, hanem az ország „több nyelvű, több erkölcsű” egész népessége, mely nemzetiségre való tekintet nélkül volt úrként privilegizált, vagy szolgaként jogfosztott. S székely Dózsa György oldaláról — tudjuk: így igaz! — magyarok, szlávok, románok néztek farkasszemet a szláv Szapolyai János mellett felsora487
