Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere X. "Értelmi súly és erkölcsi felelősség"

bői hirtelen tudunk „szalmatűzibe” átcsapni, majd ismét patópálokiká emnyedni — hiába, ment ő is ugyanúgy viselkedett: ilátványos pillanatot választott ki a 66 000 forint megajánlására; s nagy garral találta a koncepcióját a Hitelben ... Mert nemcsak a népe iránti hűség vezette, hanem saját hiúsága is... Talán ha ez utóbbit jobban le tudta volna gyűrni... Talán, ha szelídebben kezdi és kíméletesebben folytatja... Talán, talán... Sokszáz oldalon elmélkedik majd ezekről döblingi magányában — hanem a márciusi nemzeti egységprogramat soha nem ítéli el. Sőt: Kossuth Lajos egész életútját igazolja, mikor megsejti, hogy az arra volt hivatott, amit véghezvinni végül is alkalma nyílt. Ö, Széchenyi a reform számára született, Kossuth a szabadságharcra : a kétféle feladatot ugyanaz a személy nem láthatta ©1, aminthogy a világtörténelemben is kevés az ilyen példa.

És kettejük 'kétféle műve nem megsemmisíti, hanem kiegészíti, segíti egymást: Széchenyi életműve nélkül nem lettünk volna képesek csaknem egy éven át állni Európa két nagyhatalmának katonai nyomását Viszont: az 1848—49-.es teljesítmény emelte rangunkat, növelte súlyunkat Európában és a birodalmon belül olyan fokra, hogy a Habsburgok végül is nem a szláv népekkel, hanem velünk egyeztették meg az osztrák nemzeti érdekekét. (Pedig például a csehek és a morvák gazdaságilag sokkal fejlettebbek voltak, s lélekszámban is közelítettek bennünket.) Márpedig az 1867- es kiegyezés csaknem .fél évszázadot biztosított a viszonylag zavartalan magyar gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődés számára, azaz; .mint minden békés, építő időszak, alkalmait adott arra, hogy folytassuk Széchenyi életművét.

Hanem, a Döblingben írott sorok köziül elősejMk még egy felismerés: A Hitelben, talán a szerb koponyatoronyra emlékezvén, ugye, azt írja: „Lenne bár egyetlen egy klasszikus emlékünk, mallyet gyermekinknek s a külföldnek édes-büszke érzéssel mutathatnánk... Lenne illy végbevitt tárgy szemünk előtt csak egy, melyhez több esztendőkig érzékeny s szinte fájdalmas áldozatokkal járultunk, mennyire emelné az lelkünket! Esimérem én a Magyart! — ily egyesülési jelek alatt, ímellyek az igazi nagyság czímei, s menyeknek eddig mindig híjjával volt, szépen egybe olvadna s egy testté válna...” — Nos, népe éppen azokban a hónapokban alkotta meg ezt a kívánt és hamar klasszikussá váló emléket; amikor 6 a Végtelen Semmi szélén hánykolódott profcnusztészi ágyához kötözve.

Megvalósítottuk, szánté mint a gyermek, aki még nem ismeri képessége határait s éppen .ezért tud csudálatosakat művelni. Nekivágtunk s véghezvittük, hajszáira úgy, mint ama álmataig, mosolygás ifjú a maga vakmerő vitézi .tetteit a napóleoni háborúk idején.

Azaz: beértük hősünk ifjúkorát.

Ö azonban később ráébred saját képességeire és korlátáim, erényeire és gyengéire, s így tudta megvalósítani életművét, már nem ösztönösen és mintegy véletlenül, hanem tudatosan és törvényszerűen.

Vajha ebben is beérnénk őt valaha.

„Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul.”

(Arany J.: Széchenyi emlékezete)

(Vége)

430