Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok III. 'Asztalsíik a táj, telepötyögetve városokkal, falvakkal. Csatornák, folyók ág- bogas hajszálerei. Északról, nyugatról, délről három girbe-görbe kék vonal — a Maros, Tisza, Al-Duna — határolja, keleten pedig a Krassó-Szörényi Érchegység domborzata. A szabálytalan téglalapot átlósan szeli ketté a Maros-Tisza szögéből induló, cikázó piros vonal, le, egészen a Néra torkolatáig: a mai jugoszláv- román határ. Ez az a terület, amely a XVIII. századi német mappákon Temes- varer Provinz néven szerepel; a későbbi magyar közigazgatási térképen pedig Torontál-, Temes-, és résziben Krassó-Szörény vármegyék színeivel jelzik. Közismert nevén: a Bánság, vagy németesen Bánát. A mappán, valamivel Versec fölött, de a román oldalon, kis vasúti szárnyvonal végpontján találjuk egy község nevét: JamunMare. 1918-ig Nagy-Zsámnak hívták, a századfordulós Pallas Lexikon csak annyit közöl róla: kisközség Temes vármegye verseci járásában, 3258 német és magyar lakossal. Az 1813-ból való Karacs-féle mappán is megtalálható a falucska; ezen jól látszik, hogy épp a síkság és a keleti hegyvidék mesgyéjén helyezkedik el; délnyugatra, túl a fogazott vonallal jelzett római sáncokon, majdnem a községig ér az azóta eltűnt, de itt még csaknem Balaton-nagyságú alifounári mocsárvilág. Nagy-Zsámon sohasem jártam, de ismerem a bánsági sváb — vagy egykor- sváb — községeket. Ilyen lehet — vagy legalábbis lehetett még az 1930-as években is — a falu képe: négyzet-alaprajzú; széles, nyílegyenes, fasorokkal szegélyezett, egymást derékszögben metsző utcák; az egyforma, fehérre meszelt házak katonás rendben sorakoztak. A település középpontjában tér: itt a templom a papiakkal, a községháza, az iskola és a kocsma. Az egész együtt: őrzi a falvak helyét kioövekelő osztrák hadmérnökök kezenyomát. Ha elindulunk ujjunkkal északkelet felé a térképen, akkor benn a hegyekben — félúton Lúgos irányába — megtaláljuk Bocsát, az egykori Bogsánbányát a Berzava partján. Kicsit alatta: Оспа de Fier, amit Vaskőnek hívtak a század- fordulón. Ha tovább megyünk keletnek a folyó völgyében, megtaláljuk Resicát: vas- és aoélgyántási központ а XVIII. század óta; itt dolgozzák fel a vaskői bányákból felhozott magnetitet. „Éjszaka a kép elragadó — írja a településről már 1892-ben az Osztrák ^Magyar Monarchiáról szerkesztett mű VII. kötete —; tűzvörös színben borul a helységre az ég, közben-közben lángkévák, sziporkázó tűzoszlopok lobbannak fel itt-ott...” Ez a táj, amelyben PálLfy György családja gyökerezik. Nézem a sárgult keresztleveleket: ez itt az apai ág, az Oesterreidherek. A dédszülők: Oester reicher Jozef és Liesenfeld Katharina, Lauritz Andreas és Telly Katharina. A nagyszülők: Oesterreidher Friedrich 'és Lauritz Ottilie. Mind nagy-zsámi születés, mind római katolikus; földművesek és németek, csak a Telly vezetéknév sejtet „francia-sváb” származást: D’Elly lehetett valamikor. Csak Friedriehről, a nagyapáról tudok valamicskét. Módos gazda lehetett, hisz bíróviselt ember, az istállójában mindig három-négy ló. Bizonyosan „föld a 387
