Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ - Imre László: Az emberundortól a belátásig - Az áruló jelentésrétegei (tanulmány)

*

sodródó, utóbb nyilas politika, majd az 50-es évek elején elkövetett törvénysértések, a néptől elszakadt pártvezetés önkénye, a személyi kultusz, mindezek gyors egymásutánja riasztó, sőt elrettentő példákat szolgáltatott a „politikusak” működésére. (Az analógiát aláhúzza az a körülmény, hogy Németh László és a két világháború közötti magyar értelmiség egy áldozatvállaló rétege érezhette úgy az 50-es években, hogy a vádlottak padjára ültetik, népellenesnek bélyegzik.) A politikában való csalódás, az elkövetett durva hibák, a demagóg eszmék forgataga után időnként az a benyomása lőhetett Németh Lászlónak is, hogy nem maradt más, mint a praktikus élet. Eszmék, szónoklatok után az építés, a már-már ridegen illuziótlan természettudományos gondolkodás jelenthet támaszt, menedéket. (Néhány évvel korábban felmerült az a lehetőség is, hogy az egyetemre kerül, kutató orvos lesz.) Ügy érezhette nem egyszer, hogy munkaverseny, jelszavak és tömeggyűlések helyett a nép valódi javát és fel- emelkedését szolgáló nyugodt munkára és tanulásra van szüksége a nemzetnek. (A Rákosi-féle kíméletlen, dogmatikus vezetés felé vág Görgey egyik kijelentése: „ö az eszmét nézte, én pedig a hazát, s annak valóságos javát.”) A senki-földjére szorult író így azonosul a klágeníurti száműzöttel. Egyfelől a népi írók és a nyugati emigráció szidalmazza, ami még a vásárhelyi idillt is megmérgezi: „Még novemberben történt, hogy odabenn már nagyon rég szólt a rádió, s én a kis járdán nem győztem már a sétát; visszamentem a szobába. Na, tessék csak hallgatni — szólt rám Pályi néni. A Szabad Európa épp az írókról beszél. S csakugyan, épp az Illyés nevét mondta be valaki, aztán nagyobb hévvel a Tamásiét, majd a legellenségesebben az enyémet. Épp a Petőfi Mezőberényben volt a bűnöm. Ulysses-Márai Sándor hányta a szememre, hogy ibehódolásra tanítom a magyarságot. Akkor egy kicsit restelltem is, hogy Pályi néni milyen érzésekkel alszik majd egy ilyen nemzetét eladó albérlővel...” Másfelől úgy érzi, hogy az „urbánusok” rosszindulatát is el kell szenvednie: „Mint nyelvron- tót akartak a műfordításból kiszorítani. Egy Веке nevű nyelvész tiltakozott, hogy fordítást adjanak nekem. Az engesztelhetetlen harc irányítója Devecseni volt. Wessely meg is kérdezte, miért rendezitek ezt a hajszát Németh ellen? Ez nem hajsza, sokunk véleménye. De egy perc múlva már a szárszói beszédet hozta föl nyelvészeti érvül. Az akkoriban Oroszországban élő Wessely most tudta meg, hogy én valami beszédet tartottam, amelyben a németek támogatósára buzdítottam a népet.” Erre a kettős szorongatásra válasza a tanítás, a fordítás, a munka, az ország építésének és művelődésének támogatása. Görgey Klágenfurtban, a császári hatalom kezében, s a Kos- suith-emigráció vádlottjaként a szorgalom, a természettudomány, a mindent újrakezdő racionális alkotómunka, a pedagógia megszállotja. Németh vásárhelyi, szentendrei remete-léte az az aszkéta bosszú, „mely a semmiből akarja a nagyobbat adni”. Görgey megérti, -hogy a nagy megrázkódtatások utón a nemzetnek higgadt munkálkodásra és önérzetre van szüksége. Németh az 50-es évektől, s talán éppen 1953—54-től egyre határozottabban alakítja fai azt a magatartást, amely (ragaszkodva a szocializmus alapvető vívmányaihoz) a politika vargabetűi után a nemzeti összefogáson, a tudásban, jólétben gyarapodó ország erkölcsi emelkedésén munkál.

Mivel Az áruló-ban a magyarság számlára kialakítandó magatartást, a jövő felé vezető utak lehetőségeit fontolgatja, szükségképpen szembe kell néznie bizonyos nemzetinek vélt hibákkal. A -túlérzókeny lelkiismeret által felnagyított „hajsza”, az árulóvá nyilvánítás ráirányítja a figyelmét olyan, a tragikus fordulatokban bővelkedő nemzeti történelemből is következő morális fogyatékosságokra, melyeknek Görgey is áldozatává vált. Az áruló három problémakörének egyike, hogy a magyarok miért bélyegeznek meg valakit olyan szívesen ok nélkül, igazságtalanul: „Köztünk, magyarok közt, sok az olyan” — írja drámájáról több mint tíz évvel később — „aki szívesen hódol az idegennek, de a maga fajtájáról még szívesebben hiszi el a rosszat, különösen, ha -ezzel egyszerre torkolhatja le bizonytalan értéktiszteletét, s ültetheti magát az erkölcsbíró rosszul megszolgált székébe.” Amikor az első felvonás Látogatójában a könnyen hívő rágalmazó kedvet, a megszólás morális alacsonyrendűségét ábrázolja, a beállítás meglehetősen emlékeztet az önéletrajz panaszaira. Egy „látoga- tó”-ja, a Galilei ügy idején, olyan módon példálózik előtte, hogy ő rögtön megérzi, honnan fúj a szól: „az előző nap kint volt a Má-rta vityillójában, s ott Sinkával,

372