Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT NÉMETH LÁSZLÓ - Németh László: Anyóka Rómában (novella)
csak úgy csókolom meg az ujját. Ilyen bolond a vén. Még elhirdetik, hogy kapari vagyok. Már a Bagyuránénál tartott, már elém lépett, úgy megzavarodtam, mint a bolond. Látja a pápa is kivel van dolga, lelhajol s megsimogatja az arcom s mond valamit. Meg se mukkantam, persze. De ebbül is kitetszik, jó szíve van, nem veti meg az ügyefogyottat. Azzal végeztünk is. Legszívesebben hazajöttem volna, de a tisztelendő urak megint kezdték a régit. Sorra botorkáltuk valahány folyosó, meg kiásott ház van abban a teméntelen városban. A falakon csupa cifra, de az még hagyján, mert többnyire szentek, de bogy a kőből faragott asszonyokon mi gyönyörködni valójuk van a papi személyeknek, azt máig sem értem. Meg is mondtam a tisztelendő úrnak: kibeszélem otthon, hogy mennyire nézte a cábár teremtéseket. De csak nevetett, hogy a püspök úr is nézi. Nekem már nem volt maradásom. Az éhség is kínozott, az ismerősöktől koldultam egy kis hazai maradékot, de még-inkább a nagy sürgés-forgás. Sűrűek az utcák s úgy bújkátunk bennük, mint рисок a földben. Az a sok neszező nép, a villanyosok, az a sok ótomobil, hogy addig is hogy bírtam ki. Könyörögtem is a tisztelendő úrnak: csak engem el ne veszítsen, tisztelendő úr. Mi lesz velem ebben a nagyidegenségben. Mégis elveszített. Nem is bocsátom meg neki, akármilyen jó ember. A Pilátus lépcsőjét őriző templomban kezdődött. A fáradtság is nyomott, meg el is szontyolodtam, amint a lépcsőkön fölfelé kúsztam. A Boldogságosra gondoltam, hogy ríhatott, amikor a fiát ilyen állapotban látta. Annyira, hogy a tisztelendő úr meg a többi asszonyok ott feledtek a lépcsőn, később jutottam eszükbe s még rám is találtak, amint a tempplom előtti mappaárusoktól kérdezgettem, hogy: ungerézi. De a múzeumban már nem volt ilyen szerencsém. Miféle múzeum volt, azt nem tudom, de előbbre kolostor lehetett, legalább is úgy mutatták az udvarát, hogy ez a világ legszebb kolostorkertje. Szép is volt, válogatott zöld füvek díszültek benne, meg liliomféle virágok, a közepin egy kutacska. Jól eshetett a barátoknak a kellemes ájer, ha az irkálásból meg a misézésből megszabadultak. Arra még emlékszem, hogy a tisztelendő úr az esti imádkozójukról beszélt, hogy itt könyörögtek a tornácon. Magam is a kutacska mellé gugyorodtam s elmorzsol- gattam egy Miatyánkot, amíg az úri nép révedezett. Mi történt velem, csak arra emlékszem, hogy az olvasó meg a kockás keszkenő mellettem feküdt a földön s az enyiméknek hűlt helyük. Szaladok, hogy majd csak előkerülnek, de a sok folyosón még jobban elbódultam. Egy olasz vezetett ki az Isten ege alá. Sütheted, gondoltam. Ettől még nem vagyok okosabb. A Szúnyog tisztelendő urat keresem, könyörögtem, de csak rázza a fejit. Végre is megsajnál, tán a jó édesanyja gyutott az eszébe, s mondja, hogy ádrecc. Nyitom én a pruszlékom, keresem az ádreccem, mert a nyakunkba akasztották, de azt is levetkőztem á pápa tiszteletére. Nincs ádrecc mondom. Az olasz megvonítja a vállát és eliiTdul. Na, Mari, itt a világ vége. Mit tegyek, nekibúsultam magam a sok utcának. Jártam, mint hangya a búzában. Megszólítottam egy pár jobb kinézésű urat, némelyik iparkodott is, de volt olyan, aki rámnevetett s úgy rángatta a vállát, mint a botos, ha szabódik. Végül is egyik se boldogult. Az eső is rákezdett, az este is beállt. Hol ebbe az utcába szaladtam, hol amabban reménykedtem, magam sem tudtam, miért. Ha egy papformát láttam, már repestem, hogy a tisztelendő úr. Szaladok neki, nem is hasonlít hozzá. Sehol egy ösmerős lélek. Nagy térre jutok, ahol emeletmagasan föcsölik a vasállatok a vizet. Cserkész fiúcska ballag a túlfelin. Megismertem a 361
