Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - 300 ÉVES A BOLGÁR ÁLLAMISÁG - Sztaniszlav Szivriev: Találkozások Nagy Lászlóval (Zergi Zsuzsa fordítása)

hegy valahol fent a magasban mint egy magányos csillag világít; a Szabadsághegy halmain, hol fényűző villák búbnak meg az öreg fáik alatt, suttogás kél, mellyel két árnyék titkokat bíz egymásra; a Halászbástya dermedezik a hideg széllökések alatt... Budapest nagy és tekintélyes város. Fényűző hintók reszketették meg a régi osztrák-magyar arisztokrácia hatalmas kapuit és elmerültek az emlékek távolában. A még emlékezők moiyrágta drága bundái viaszfényes bécsi ruhatárakban várnak. Aquincum antik maradványaira az idő vastag agyagréteget hordott. A hintákra, a paripák csontjaira, a huszár kardokra és az arany szervizekre az idő a felejtés hamuját szórta. A régi kávéházak nehéz székei még őrzik Petőfi, Ady Endre és József Attila melegét. Hatalmas árnyaik köztünk bolyonganak, bennünk élnek tovább. Somogybái vagy Baranyából, Veszprémből vagy Egerből és Erdélyből mindig ideérkezett valaki és úgy suttogott, hogy hangja a Tiszától a Dunáig zengett. És megint eljött az idő, falusi fiatalok jöttök, és Budapest ismét suttogásukba hallgatózhatott!...

A pincér figyelmesen a hamutartóba tette az asztalra bukott cigarettát — egy kicsit kiégette a csipketerítőt, s mi észre sem vettük... Sok kisabb-nagyobb tűzvész pusztít észrevétlenül. Senki nem vette észre, miikor nyergelte le lovát Nagy László, mikor oldotta le róla a kantárt s engedte száguldani lángoló sörénnyel. Egyike volt a Pusztában egyedül bolyongóknak, akik a kietlenséget emberek nélküli látomásokkal telepítették be. Olyan csábosra sikerült a dolog, hogy mindannyian saját szabadulásunkat láttuk benne, ö annyira hitt saját falusi álmaiban, hogy kénytelenek voltunk mi is hinni benne. Mint egy gyermek, aki nem is tudja, hogy csak árt embertársainak, ha őt látják csupasz kézzel támadni a gonoszra, s ingerkedó szemmel tovább indulná a világba. Mögötte maradt az iskola, ahova Petőfi is járt; a nagy fa, melynek tetejéről a bolgár katonákat kémlelte; a tetőre dobott száraz kenyérdarab — hátha a nagymama frisset ad helyette; a saját kezűleg eszkábált otthoni bádogkályha — vastag, acélos bádogból, mint amilyenből a hadi felszereléseik készültek, s melyet a Magyarországon átvonuló seregek szórtak el.

Ettől kezdve Nagy László pontosan le tudta mérni a nép és a melléje sorakozottak szájából elhangzó szó súlyát; őt is elragadta az a lüktetés, mely József Attilát görcsbe rántotta; ő folytatta tovább a léptek fércelését, melynek fonalát húsz évvel előbb Attila elszakította... A nagy költőket belső tudatunk érzékeli, ezért is olyan nehéz másoknak megmagyarázni, miért olyan nagyok ezek a költők. Ha nekem kellene megmagyarázni, képtelen lennék elmondaná, milyen mércével is mérek, milyen alapon választottam ki a többiek közül Nagy Lászlót, s milyen indokkal sorolom őt a legnagyobb európai költők közé.

Bulgária csodálatos ajándékot kapott tőle: 12 ezer bolgár népdalt, Botev, Javo- rov, Geo Milev, Vapcarov, Fumadzsiev verseit és azokat a fiatal költőket, akik szívéhez közel álltak. A bolgár eszme gyorsan emelkedett, s fordításain keresztül az országhatárokon túl is saját természetes életét élte.

1976 késő őszén a Rodopéban, Bozsenciben és Trjavnában jártam vele. Akkor kapta meg a Nemzetközi Botev-díjat — az utóbbi években ritkán láttam öt ilyen derűsnek és beszédesnek. Végre-valahára elért a Botev-tház küszöbéhez. Trjavnában szavát szegte az öreg toronyóra hangja, Bozsenci azokba az évekbe vitte vissza, amikor az emberek ének nélkül a munkát, munka nélkül az éneket elképzelni sem tudták. Mint suszterkedő, kovács és fafaragó szerszámokkal dolgozó ember földbe gyökerezett lábakkal állt az etárai kézműves műhelyek előtt. A trigrádi sziklahasadékon a csupasz sziklán élő fenyő láttán így kiállított fel: Ez vagyok én! A határban távolsági autóbusz kavarta az út porát, a benne ülő nők dala megrengette a buszt. László éppen babát faragott egy fűzfa darabból — felemelte a fejét a babáról és elámult: Hé, hát még énekelnek az emberek? Pdsztrángfogáshoz borgászlbotot kapott — hozzá sem nyúlt. Siroka Lakában Haljo Kalfata gajdája és bét asszony éneke könnyet csalt a szemébe. Valahol a Kariak és a Kokandca fölött a magasban mitikus kolorn- pok felelgettek egymásnak. Draganica fenyői feketéllettek. А кőzuhatagokban bibliai vizek dübörögtek. Pamporovoban az üdülők semmittevése és Panajot birkasütése meghasonlásra kényszerített bennünket, de a dalok miatt nem lehettünk neveletlenek. Az ének pedig azt mondta:

354