Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Száraz György: A tábornok II. (életrajzi esszé)
A cikk a naptár 1940-es számában jelent meg: A mai hadviselés eszközei. Nem első publikációja szerzőjének: az első alig pár nappal a leszerelés után jelenik meg a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében, 1939. december 10-én. Már ezt is csak Pálffy néven jegyzi. Hogyan és miért történt ez a szakaszos és teljes névcsere? Hiszen láthattuk: a fiatal hadnagy 1933-ban még nem lelkesedett különösebben a magyarosításért, sőt valójában ragaszkodott eredeti családnevéhez. A magyarázatot a már idézett Pálffy-unoka — talán némiképpen családi elfogultságoktól terhelt — emlékezetében találjuk: „... Az 1930-as 'években az ilyen név-változtatásokra, magyarosításokra számos példa akad. Ezek főleg a politikai és katonai karriert szolgálták: a magyar közéletet és a honvédséget ellepő német elemek előnyomulásának leplezését szolgálták. Az .örökbefogadás’ felvetője és szorgalmazója, id. Oesterreioher György — családi nevén: a Vén Sváb — nyilvánvalóan ennek is hasonló szerepet szánt... Valójában... kizárólag Gyurkáról volt szó: kibontakozásának és érvényesülésének — akkori szóval: karrierjének — segítéséről. Érte és körülötte folyt a két család küzdelme is. És Gyurka Pálfify-nagyapa szemében nem az idősebb György, hanem a rokonszenves Czábor Paula — tehát egy magyar asszony — nagy reményekre jogosító fia volt... Számára csak Gyurka volt a fontos; és esetében az örökbefogadást nem a leplezés, hanem az asszimiláció eszközének tekintette, és a tényleges befogadás (vagy, Czábor-fiúról lévén szó: visszafoga- dás-visszahódítás!) tényét kívánta vele kifejezésre juttatni... Látszólag a Vén Sváb kérésének engedve, de valójában saját elgondolásait követve... a kettős névvel Gyurka számára olyan válaszú tat nyitott, amellyel a Vén Sváb nem számolt, és amely a teljes vereséget jelentette számára: az egyre nyíltabban nácivá váló Oesterreidherek családnevének letételét, a Pálffyvá válás demonstratív lehetőségét.” Az idézet tükrözi a családi ellentéteket; s hogy amellett milyen nagy mértékben kortörténeti dokumentum is, azt később látni fogjuk. Az emlékező ezután az „apa és fia között feszülő és szakításig kiéleződő” ellentétről ír, majd így folytatja: Pálffy magatartása „a nagynémet birodalom és a nácizmus fénykorában annyira megdöbbentette a Vén Svábot, hogy még a névváltoztatásban való részesség gyanúját is elhárítandó önmagáról, végül nem használta a kettős nevet: maradt Oesterreieher.” „Legalábbis úgy emlékszem — teszi hozzá az emlékező —, de ebben nem vagyok biztos; írásos dokumentumokból kideríthető.” Röstellem bevallani: de kívántam, hogy jól emlékezzék. Elvárjuk, hiába, hogy az ördög koromfekete, az angyal hófehér legyen... Megnéztem az 1943. januárban kiadott budapesti 'telefonkönyvet. Apa és fiú, mindkettő benne van, egymás közelében; és mindkettő Pálffy-österreieher. Tehát Pálffy is használta még a kettős nevet, de valószínűleg csak célszerűségből; hiszen okmányai erre a névre szóltak. Magánleveleire, olasz fordításai 'és cikkei alá már csak a Pálffyt írja. S az utóbbi a lényeges. Mert ezekben a rövid írásokban a frontok helyzetét, a háború eseményeit értékeli — a német hadisikerek idején. S a módhoz, ahogyan teszi — látni fogjuk — valóban nem illik az Oesterreieher név. (Folytatjuk) 314
