Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Zelei Miklós: Szakállas horgony (novella)

a satírozott folt. Aztán megint nagyobb lesz, később a duplája. Mintha hatalmas lék szakadt volna a falon. Hová növekszik tovább, ha már kicsi lesz a fal? Mekkora lék lesz, mi fog belezuhanni?

Megfogadja, hogy nem megy többet az ablakhoz. Minden nap megfogadja. Tegnap a redőnyt is teljesen leengedte megint. Aztán nem bírta tovább, mégis odament, és kínlódva, óvatosan, nehogy a férfi észrevegye, verítékes percek alatt húzott rajta néhány millimétert, hogy mégis kiláthasson.

Ma két percig tartotta magát. Két percig ellenállt, feküdt mozdulatlanul, az óraketyegést figyelve. Felforrósodott az ágy, rágyulladt a takaró, feje alatt szenesedet a párna, az órában cölöpverő működött. Az ereiben is. Nem állja tovább. Az ablakhoz fut, arcát annyira közel tartja, hogy az üveghez nyomódik az orra hegye. A férfi lassan leengedi a karját, és ahogy mindig, hirtelen szökelléssel rohanni kezd, és elvesz a szeme elől. Maga sem tudja, mit tesz, hiszen sokszor gondolt már arra, hátha épp ki akarja csalni az idegen, hátha épp azt akarja, hogy kimenjen innen, a redőny, az ablak, a fal mögül?

Pici kulcsokkal nyitja az ajtókat, a kaput, és kint van, ott, ahol az idegen szokott állni. Révülten figyeli a helyet, a szöges futócipők nyomait a porban, elindul rajtuk, de a fűben hamar elenyésznek. Kulcsok csörögnek a kezében; hazamegy, áll az ablaknál, az üveg sok apró verítékfolttal megszámlálhatatlanul teli. Figyel, hátha visszajön. Markában a kulcsok, a hideg fém feszült biztonsággal tölti el, az ajtók nyitva maradtak. Még soha sem jött vissza. Hová tűnik el, és honnan jön elő?

306