Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Dobai Péter: Versek a Vitorlák emléke c. ciklusból: Kisfaludy Károly, "Partra szállottam..."

A villi-szempár, az oliv bőr, az almamagbarna haj: hol?

Por, fasor, bor, tor s balatoni augusztusok őszi gyásza, nem volt elég a kert, a ház, az ágy és déli tombolás után az esiték támadása sem, amikor „minden bús telelésre dőlt”, szánkók és nyarakon a nyergek, Sömjén, Nikla, a vármegyék, Lolli, Emmi, Emmi, Lolli és messzi vizeken a világtörténelem, és-te egy tollszárral a kezedben, újságokból olvashatod a hírt a línea-hajókkal „öblöket záró” Nelsonról és hó van Somogybán, hó van Vasban és hó van szobádban is, s a végső, a mentő, könnyű kutter az Atlantitól „közelítő”, töretlen vitorla-triangulum, nem érhet el soha diófás kúriádig. Téged Róma anyafarkasa vonzott, ki, el a holt megyékből,

Spárta spártasága vonzott, Pausaniász katonasága és Árkádia, Égei-tengeri vizek sziget-őrző tűzazúrja, a régiség vonzott, mert új volt és nagy és szabad az erőd és korod — adott holmi-hazád — és a széplelkek, a szószövők, a carrarai sírmárványra gyűjtögetők és alá is kerülők ódádra, elégiádra, szavad kihívó magányára nem rezonáltak, se nyeregből, se halálból küldött üzenetedre nem téptek ki csapott testükből egy virágot legalább, nemhogy egy vigyázzt!, koldusok voltak mind, ma már világos, de ki tud elmenni és ott tisztelegni, bocsánatot kérni: egy földalatti látomásig, ki tud kitérni önmagából, ki tud kimondani két szó helyett csak egyet? Kivágott fasorok, elsüllyedt sorhajók egy sűrű, dús, tagolhatatlan távlatból, a semmi felől mégis előtted tisztelegnek. Szavakban sem élhet, ami elmúlt, csak az, az!, ami élve maradt. Vagy. A kortársak hiába nem válaszoltak.

Lolli lent és lent te is, nincs zsámolya már vad akaratodnak, se ima, se panasz, se túlélés reménye és a múltban is magad. Sorsodba avatkoztak a szavak, tudom, nehezek a részek is külön, ezért az egész együtt — minél több részben éltél — még sokkal nehezebb, hiszen magadnak magadból szereztél próbát és bírálatot, de maradandó magasban mégis ott vagy, élen, élőn, bátor magányod várnán révet ért viharvert vitorlásod, hajód hajózik, mint az álmok, és kivégző, magadból szökésed társat hódított magához, társat halálban, halálhoz, époszi elégiákhoz, a f edélzet töretlen és első arcával szenved szenvedélyed összes álarca ott lent, már visszahívbatatlan a tengereken vagy, a kastélytermek, a vidékek, az udvarházak, a platános sétányok, a Lolli-szemöldök, az esték, az éjfél-tér az éjszakákban és a hajnalok az éjszaka-észak után: már befejezetten, temetten, újrakezdhetetlen egyben, fogoly férfi, te kikötöttél, de él, ép, éles az arcéi, és önmagad őrült tüzén égsz ma is: máglyáján az elmúlásnak.

294