Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Bakonyi István: A rejtelmes lét költészete. Kalász Márton: Az imádkozó sáska
zott példányszámú kiadványában, a Nyílt versekben. Az új összeállítás azonban teljesebb képet mutat az elmúlt, néhány esztendő munkájáról. Meghökkenés nélkül, a gondolat és a kiküzdött esztétikai törvények erejével panaszkodik, pöröl a világgal Kalász Márton. Műveiben a lélek belső tájait rajzolja meg, s ebben a huszadik századi költészet egyik legfontosabb folyamatához kapcsolódik. Látszólag elvont élményeket rögzít, ám ezek mögött mindig ott van a valóság teljes élménye, gyakran az elidegenedett létnek a személyiséget korlátozó hatása. Felfogása és magatartása feltétlenül tükre az objektív valóságban élő és alkotó egyén lényegének. A kollektivitás közvetlen megnyilvánulásai ritkábbak ma az irodalomban. Kalász Márton költészetét nem sorolhatjuk azok közé, melyek képviselőit — jobb szó híján — az „antilíra” vagy az objektív költészet művelőinek nevezzük, de tartásukban van némi hasonlóság. Ezek a költők — mint Kalász is — a kollektivitás általános válságának korszakában írják le az egyén és közösség viszonyát helyenként az elszigetelődés tendenciáit. Ez a problematika korunk lényegéhez tartozik, s ilymódon a művészetnek kötelessége, hogy bemutassa. De mi adja Az imádkozó sáska verseinek sajátos vonzerejét? A korábbiakhoz képest most nagyobb a lendület, az embert és költői nyitottság. Ez a kettősség: a lélek belső rejtelmeinek megragadása és a világra való nyitottság megőrzése, érzékeltetése együtt ritka jelenség költészetünkben. Személyes léte történéseit úgy önti versformába a költő, hogy azokkal mindig túllép az egyszeri és hétköznapi alkalmon. Bonyolult világát aztán a humánum természetességével tartja össze a pontos önismeret és öntudat. Az „egymagám vagyok” érzése nem eredményez elszigeteltséget; az energikus tenni- akarás a jellemzőbb. Ne gondoljon persze senki közvetlenül felhívó szándékra, mozgósító erőre, a mindennapok valóságának adekvát ábrázolására! A modern költészet ismerőjének tudnia kell, hogy ezek a minőségek ha nem is idegenek a mai esztétikumtól, de az áttételesebb és mélyebbre törő művészi megközeítés inkább tükrözheti jelenünk bonyolult összetevőit, az emberi lényeg titkait. Szokás Kalász Mártonnal kapcsolatban a művészi fegyelmet is emlegetni. Teljes joggal. Mostani „álszonettjei” újabb példák arra, hogy a líra „bomlásának’ ’idején is van bíztató kísérlet. Nem kanyarodik vissza a régmúlt formádhoz, gondolatvilágához, de átmenti belőlük a fegyelem igényét. A költői kép méltó szerephez jut nála, túlburjánzás és önismétlés nélkül. „Egy hívás újólag elvész a (hálózat szemcsés hang-sza- harájában” — ilyen sorokra gondolhatunk példaként. Jellemző verskezdés! Az indítás majdhogynem költőietlen és csupasz, és rögtön utána halk, találó a kép. A „hang- szahara” több képzettársítást vethet föl. A mű az emberi kapcsolatteremtésről szól, az idézett kép a leküzdendő sivárságot, a kietlenséget és a végtelent érzékelteti. Az „oázisra” pedig van igényünk — mondja többek között a költő. A Hozhat a vonat világa már a harmonikus viszony szép, szemérmes megfogalmazása. A Bizalom ugyanakkor egyén és külvilág viszonyának alappillérére irányítja a figyelmünket: „ha már sehova el nem érek, nő s ritkul hozzám a világ — velem.” Az az igazság sem veszti érvényét, hogy az alkotóművésznek meg kell járnia a sors poklait. Dante óta folyton vissza tár ez a gondolat. A szív se robban, csak éppen megáll — ezt tükrözi Kalász Mártonnál is. Lét és nemlét határán „játszódik” a mű, ahol „merül a mosoly, (felhős a folyó, nyomjele láthatatlan —) ... a halott mosolya tüntén át) épp szökik.” Az elvont világ ábrázolása után nyomban ott a konkrét, prózai figyelmeztetés: „Hány halott jó barátot viselnek bennem a hetvenes évek magukon!” (Szaf ári jelvény) Rendkívül személyes ez a líra, ám sosem torkollik szubjektivizmusba. Az egyén a valóság törvényeinek egyszerre kiszolgáltatottja és alakítója. Nincs itt gőgös éntudat, a szubjektum sosem sodorja el a közlendő lényegét. A költői én túláradásáról 280
