Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Bordi Ferenc: "A világon minden azért van, hogy könyv legyen belőle." Mallarmé Kockavetése, végre a költő tervei szerint
zióba érkezett. Az alkotás magasabb birodalmába, és ide már „a szavak varázslata billenthet csak át” (Babits), ez az átbillenés pedig bekövetkezett. Az alkotó nyelv kísérlete a „kifejező nyelv helyett” (Gaétan Picon), az „alkotás nyelve”, amikor „a költő annak szenteli és abban emészti fel magát, hogy körülírjon és felépítsen egy nyelvet a nyelven belüli... egy tisztább, hatalmasabb gondolataiban mélyebben járó, nagyobb feszültségben élő, minden valóban létező eszmélynél elegánsabb és szavai bait szerencsésebb lény nyelvezetét igyekszik megteremteni” (Paul Valéry). Mallarménál így az alkotás maga a kísérlet lett (az örökkön folyó, hiszen a mű sohasem lehet tökéletes), akár maga az élet. Ugyanígy a Róma utcai keddek délutánjainak élménye a résztvevők előtt, Mallarmé örökkön áldott „szabadegyeteme”. Amelynek jónéhány közbeszólója és hallgatója volt (közöttük Verlaine és Valéry), mint ez sokhelyütt, magyarul legbőségesebben Komlós Aladár Szimbolizmus-könyvében olvasható. Ezeket a Róma utcai délutánokat mindenki említi, főként a résztvevők, de azt, hogy az angol tanár divatlapot is szerkesztett ugyanekkor, csak Babits és Szerb Antal a hazaiak közül, szinte vádolom Mentségére meg azt talán, hogy Mallarmé egyik őse a forradalmi koravént tagja volt (e tényt főként Hankiss János emeli ki), és jóhírét őrzi a köztudatban Edouard Manet szép Mallarmé portréja (1876), emellett Paup Gauguin ezoterikus rézkarca '(1891), az utóhbi Komlós könyvében' megtalálható, az előző mindenütt. Mellette többnyire egy változat a sok Méry Laurent arcmás közül, a költő és a szép kurtizán barátságának és kapcsolatának mélysége „élő probléma” még napjainkban is a „Mallarmé problémák” között. Robert Goffin Mallarmé vivant c. könyvének (Párizs, 1956) és A költészet Ariadné-fonala című tanulmány- gyűjteményének (Bp. 1972) kedvenc monológja e sikamlós téma egy-egy Mallarmé- vers születésének fejtegetése körül, állást és lövészárkot aligha foglalhatunk. Gyergyai Albert Babits Mihályt látja Mallarménak, amint a Reviczky utcai lakás ebédlőjében a költészet és az irodalom titkaiba avatja vendégeit, és ugyanígy felfedez egyéb hasonlóságokat is: „Babits a mi szemünkben az — írja —, ami a franciák szemében Flaubert és talán Mallarmé: az írói tisztesség: az írói tisztaság zord bírája és mintaképe”, aki pl. Verhaerennek „minden új kötetére egyre mélyebb és finomabb észrevételekkel válaszolt”, előttünk is jelezve mintegy a mindenre inkább tapasztalható elmélyülés mindinkább szótlanodó folyamatát1. Babits Mallarméról Az európai irodalom történetében érzékletes portrét teremt, és hogy valamiféle „gyümölcsözőbb kontaktus” nem ébredt köztük, ez kissé elszomorít. Mallarmé „álma és ereje a tökéletesség” Szerb Antal szerint, és ennek az álomnak és erőnek az Egy faun délutánja (először 1876-iban jelent meg; Manet fametszeteivel) az egyik legszebb példája lehet. A vers még egy Londonban látott Boucher kép, a Pán és Syrinx ihletéséből született, az európai köztudatba Debussy „prelúdiuma” emelte (1892/94), utóbb a festő, a költő és a zenész szentháromsága Nizsinszkij (és az Orosz Balett; Párizs, 19112) apostoli megjelenítésével találkozott. Debussy dalokat is írt Mallarmé költeményeire, utóbb Ravel és Pierre Boulez, így talán a költő oly mélységesen elzárt aligha lehetett, voltak a pályatársakon kívül is hívei. De már Szerb Antal is bevallja, hogy nem érti Mallarmé késői verseit, hisz „elfátyolozzák a valóságot”, és minden bizonnyal igaza van. Mallarmé lírai életműve („hová vezethet a titkok hiánya?” — sóhajt fel a költő ,1862 körül) „eredeti jegyzésben”, a megszokott lírai szabványok szerint aligha érthető. „Verseket nem eszmékkel írnak, hanem szavakkal...” — válaszol egy levelében az értetlenkedő Degas-nak utóbb, és úgy tűnik, a sokféle módon jegyzett hiányérzethez, „a közölihetetlen közléséhez, a kimondhatatlan kimondásához” Mallarmé 1887 után mégmkább tartotta magát, a legtökéletesebbnek a „ki nem mondott verset” állítja, az „elhallgatott költeményt”. És így lettek mindegyre „homályosabbak” a versei, vagy inkább több- síkúak, többértelműek magyar nyelvű kötetének utószava szerint. Dobossy László itt inkább „szellemi lustáknak” nevezi az értetlenkedőket, szégyenkezhetnek tehát. Az aranyesinálók hitével és türelmével alkotó, a kor és költészet között tudatos szakításra elkötelezett Mallarmé („az értetlenek szennyező szemétől elefántcsonttorony védte’’ Király István szerint) életművének „irodalma” magyarul így hát eléggé 271
