Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
dók lakásába, akik szállást is adtak egy éjszakára. Tőlük tudtuk meg, hogy nagyszüleid az egyre súlyosabb bombázások elől a Földművelésügyi Minisztérium egy menekülteket Bajorország felé szállító teherautójára felkéredzkedve, kivittek nyugatra benneteket. Mit tegyünk? Erről a megoldásról szó sem volt korábban. Sőt, titokban abban reménykedtem, hogy Sopront már magyar csapatok fogják felszabadítani, s majd én mint felszabadító találkozhatom újra veletek. Ábrándok ... Nagyszüleid, talán a gyors visszatérésben reménykedve, sem üzenetet, sem levelet nem hagytak hátra. Mert csak néhány nap előnyötök volt, rövid tanakodás után úgy döntöttünk édesanyáddal, hogy nekivágunk. Ami ezután következett, az külön történet. Így hát itt csak címszavakban sorolom fel kalandjainkat: másnap gyalogmenetben indultunk el — az evakuáló teherautók nyomvonalán — Magyarfalván át Burgenlandba. Lackenbach (La- kompak) főterén magyar egyenruhám láttán pillanatok alatt tömeg verődik össze. Mindenki azt hiszi, hogy visszacsatolják őket Magyarországhoz. Délután az ott lévő szovjet százados tiszteletemre falugyűlést hív össze, ezen — kérésére — német nyelvű beszédet intézek a falu népéhez, közölve, hogy Magyarország nem szándékozik nyugati határait kiterjeszteni, ők újra Ausztria lesznek, de addig is mindenben támogassák a szovjet katonai szervéket. Helyi fuvarral indulunk tovább, estére Burgenland utolsó községébe, Lánzsénbe (Landsee) érkezünk. Itt megtudjuk, hogy az evakuáló magyar teherautók rajtuk haladták keresztül, s döbbenetünkre a kocsma előtt szétdobált holmik között a húgod kis járókáját is felfedezzük. 5. — Nagyapám leveléből, 1945: Az ausztriai Lánzsér volt az első állomásunk, ott feleslegesen sokat rostokoltunk, s d.u. a Kőszeg felől való elég gyors orosz előnyomulás miatt pánik tört ki. A Földművelésügyi Minisztérium egy másik csoportja megrohanta az egyik teherautónkat, ledobálta róla a holminkat, s rá felzsúfolódva elhajtattak. Az éjjel felrakott holmim így mind ott maradt: egy ládában az összes felső ruháink, Ági kis kocsija, ketrece, benne 2 ágyra való matrac, ágyneműk, lekváros üvegek és más apróságok. Ügy volt, hogy ezért visszamegy az egyik teherautónk, de már hiábavaló volt minden kísérlet az orosz előnyomulás miatt. Másnap egy helyi fuvaros megszán bennünket, és felvezet a Lánzsér-gerinc hágójára — onnan szabad az út a friss tavaszban csodásán zöldellő hegyvidéki táj lankáin Alsó-Ausztria belsejébe. Estére egy háborútól teljesen érintetlen osztrák falu bárói kastélyába kéredzünk be. Külön lakosztály, közös vacsora a ház urával, reggel libériás inas kopogtat a reggelivel. Háborúnak nyoma sincs. Másnap gyalog indulunk tovább. Délre hirtelen felerősödik az addig csak távolból morajló ágyúszó. Helyi jellegű német ellentámadás éppén alig a faluig vetette vissza a szovjet arcvonalat. Szovjet katonák vesznek körül bennünket, nem segítenek a papírjaink: bezárnak az iskola egyik termébe. Jó idő múlva előkerül egy szovjet hadnagy, annál tisztázzuk magunkat, szabadok vagyunk, mehetünk tovább ... De hová? Előttünk már a front, a gyerekeink tehát odaát vannak ... Ennél többet pillanatnyilag nem tehetünk, tehát: irány vissza. Estére újra a bárónál vagyunk, s ugyanabban a szobában kapunk szállást. De a reggeli már nem volt annyira szertartásos: a géppuskatűz reggelre már ennek a falunak a végéről hallatszott. Német fogságba igazán nem akartunk kerülni. Ügettünk vissza, Lánzsér felé. Délután fegyveres jugoszláv partizáncsoportba ütköztünk. Üjra elfogtak bennünket. Ott helyiben agyon akartak lőni. Kiabálás, ma15
