Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"
ezt a letelepült románság esetében is, mikor például tisztán görögkeletinek vagy gő- rögkatólifcusnak tüntettek föl olyan falvakat, ahol máig vegyeslakosság él. Tekintve azonban, hogy hasonló játékokat a magyar többségű vidékek magyar hivatalnokai is űztek, majdnem változatlanul fogadom el Fényes Elek számításait. Részint, mert az arányokon lényegesen nem változtatnak, részint, mert pontosabb kalkulációkat feltehetőleg már sohasem tudunk végezni — óm főként azért, mert a legfeljebb néhány százezres eltérések ott és akkor nem befolyásolták lényegesen a történelmi folyamatokat, s nem változtatják meg az utólagos értékelést. A népek, népcsoportok emancipációja az állampolgári egyenjogúság keretein belül: ez is az úgynevezett európai humanizmus alapelvei közé tartozik — ám a gyakorlatban, Svájc kivételével, ezt sem tartotta be a kontinens egyetlen új-indoeurópai államalkotó népe sem. És ezt is tudnunk kell, ha a mi reformkori újjászületésünket valós összefüggéseiben akarjuk látni. A nomád (belsőázsiai? sztyeppéi? ó-indoeurópai?) civilizáció államalakulatai — kezdve a kazár, végezve a tatár birodalmon, hogy nem menjünk vissza a túlságos régmúltba — mindig a többnyelvűség, többszokásúság elvén, egyensúlyán épültek föl. És bár a kettő vagy több nép, nyelv, szokás közül egy mindig élrekerült, de sohasem igyekezett kipusztítani, letiporni, sajátságaitól eltiltani a többit, hanem azokkal szövetséget kötött, azokban társat talált, s békében, türelmesen éltek egymás mellett. A nomád államfilozófia éppen ezzel biztosította — nem az öröklétet, hanem — az adott hatalmi formáció stabilitását, a népek létbiztonságát, fejlődését. És Árpád törzsed — maguk sem egyfajúak, talán nem is egynyelvűek — ezt a bölcseletet hozzák a Kárpát medencébe, a fekete és fehér hunok valahai országába. Ezt látszik realizálni az a pusztaszeri szerződés, melyiknek megkötésekor nem csupán a hét vezér volt jelen, hanem az itt talált, hasonló civilizációjú népek vezetői is. És ezt a bölcseletet fejtik ki az Intelmek, miket Szent István a fiához, Imréhez intézett. És valóban: sem a honi, sem a külföldi dokumentumokban nincs nyoma annak, hogy a magyarság a honfoglalás után bármikor más nép, nyelv ellen, mint nép vagy nyelv ellen irtóhadjáratot folytatott volna. Számtalan viszont a bizonyíték, hogy saját földjén is békében élt a más kultúrákkal, más szokásokkal, más nyelvekkel. Az írásbeliség kialakulása óta nincs egyetlen törvény, rendelet, utasítás, amelyik a más nép, más nyelv, más vallás ellen hívna föl (kivéve a saját ősi vallásunkat, a pogányságot, valamint az avarok hitét, a görögkeleti vallást). És mikor az egységes ország szétszakadása után Erdély önállósodik, ott mihamar a három nemzet paritásán és a vallások egyenjogúságán alapuló hatalom jön létre, amit majd csak a nyugateurópai gyűlölködést behozó Habsburgok borítanak föl — ahogyan az anyaországban is tették az ellenreformáció megindításával. A latinok már első moccanatuk alkalmával a szabin nyelvnek, kultúrának támadnak. Az etruszkok írásbeliségét, civilizációját a megtalálihatatlanságdg kiirtják. Karthágó fölszántott helyét sóval hintik be. De egyáltalán: nagyon jól tudjuk róluk, hogy ha valahol megjelentek, ott a a legnagyobb erőszakkal terjesztették saját vallásukat, nyelvüket, szokásukat, mert nem érezték magukat jól, ha környezetükben más kultúra is jelen volt, s mert megingás nélkül hitték, hogy csakis az övék a helyes, az egyedüli jó. Hanem nézzük az újkori Angliát és Franciaországot, mint a modem nemzetalakulás mindmáig klasszikus példáit. A csatornán áthajózó angolszász törzsek, miután meggyökeresedtek és megerősödtek, számunkra érthetetlen dühvei vetik rá magukat a walesiekre, 'fegyverrel kényszerítvén rájuk az angol szót, szokást, ruhát, dalt — régi történet. Hanem, az írek tragédiája a mába húzódik. Az angol úr nem elégedett meg azzal, hogy az ír szolga elismeri hatalmát, neki fizeti az adót — nem. Az ír a XVI. században például köteles volt leborotváltatni bajuszát, levágni hajfürtjeit, levetni viseletét, gyermekével angolul beszélni. És aki e rendeleteknek ellenállt, azt mindenétől megfosztották, börtönbe vetették, száműzték, lemészárolták. És ez a borzalmas nyomás az első klasszikus nemzeti forradalom (1641) után nem enyhül, sőt erősödik, kiterjed és beteljesedik azzal, hogy a walesiek, a skótok, az írek elvesztik saját anyanyelvűket, s az anyák a gyűlölt angol nyelven gügyögnek gyermekeiknek. — 238
