Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere IX. "Haza és emberiség"

nem a szív dobogása, s ekként a magyarul beszélő, sőt a legékesebben szóló is, korántsem magyar még.”

És ezen a ponton elfogja a esüggedés. Mert míg vannak, akik tárgyuk lényegéhez érve, előbb találják meg a szavakat, mint a probléma megoldását, „úgy én, a korlátozottabb tehetségű, gondolatimat nem vagyok képes mindig szavakba foglalni, főkép, ha annyira áradoznak bensőmben azok, mint a jelen oily felette fontos kérdés körül.”

„Axiomatisztaságban vélem látni érzetem kirekesztő 'helyességét; midőn más részről tapasztalni vagyok kénytelen, hogy (hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közüli is többen némileg más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, mellyhez ugyanolyan! őszintén, kötöm fajtáim megmentését, mint, teljesen hiszem, kötik ők.” A probléma gyökere abban van, hogy a magyarság egy része öntudatra sem ébredt, a másik rész viszont már messze előreszaladt. — És itt isimét tisztelettel kell adózni a lelkesedésnek, hisz az kétségtelen jele népünk fiatalságának, ám az a baj, hogy a „rögeszmés lelkes” bárkit legyilkolni kész, ha csak véli is, hogy az rossz szemmel néz a magyarral. És ez, miikor „anyagi erő és állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászülebési működésében azonban ha nem is gyávaság, de felette nagy ibűn.. . mert mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, akkor semmi sem győz, mint egyedül lelki felsőibbség és örök való”.

Előtte ez a tétel oly tiszta, világosi, hogy nem érti, ,,'honnét jöhet az, hogy én e kérdés körül úgyszólván egyedül lelem magam”. Rengeteget töprengett már azon, „hogy valljon, mert vérem hidegebb, béketűrésem több, tán nem szeretem annyira hazámat, mint kik mindig forrnak, lelkesedéstől egy húzómban áradoznak; vagy hogy tán nincs annyi bátorságom, mint lazáknak, kik mindemben az oroszlán szerepét játszani hajlandók; vagy hogy tán végre hiúsági viszketeg, különcködési szesz, vagy éppen megcsontosult makacsság homályosítjá'k nézetemet?”... Mert lássuk csak: Aki nem tudja felfogná, hogy a magyar, adott helyzetében, csak fokonként s lárma nélkül juthat előre, az nem érti, hogy süllyedésünk is fokozatos volt. Aki elfelejti, hogy míg egy emberöltővel előbb is mennyivel mélyebben voltunk, az csak arra tekint, hogy más nemzetek már sokkal előbbre járnak. A legtöbb túlzó ezért fut előre, s „valamint a hullámokkal küzdő is, ha magáiban nem bízik, mindent megragad, mire csak kezét teheti”, most külsődleges, felszínes dolgokhoz kapkod, éppen azért, mert érzi hogy gyenge, és fél. „Jaj, milly kevesen vagyunk — így sopánkodnak — lehetetlen, miképp ennélfogva a roppant számú németben és szláviban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt!”

„Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennimaradhatásunként annál erősebben rettegtem, mert fajtám anyagi mint szellemi léte olly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át végre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán, miképp tudniillik nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s e szerint éppen nem azért forog veszélyben (létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk olly parányi. És ezt sok magyar sejti, és ezért tüzeli magát s másokat olly törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges; csakhogy itt megint más csalképzetbe bukik: Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, olly hangulattal ül lovára most is, mintha törökkel vagy franciával kellene vínia, észre sem vevén, hogy az nem kontyos, sem veres sipkási, kivel dolga van, de egyenesen a civilizáció, mellyen kard nem fog, s melly előtt a ilegtündöktőbb vitézség is térdre esni kénytelen. Mert a bátorság több ámyéklatú. Van tudniillik olyas, melly mindent megrohan és még az ágyúszájtul sem fordul el; meg van olyas is, melly kitúrni tud s minden handabanda nékiül bevárja az alkalmas időt (saját kiemelésem — a szerző), meg a polgárok hevével szembeszállni s hirtelenkedésüknek gátot vetni is kész. MINDKETTŐ MAGA HELYÉN ARANY” (saját kiemelésem — a szerző) — ám egy egész nemzet újjászületéséhez még ez is kevés. Mert ott „a lelkesedés ritkán ihásznál, a hóbort pedig mindig árt, s csak egyedül a józan felfogás és kirekesztőleg az összevető és kiszámító felsőbbség győz”.

„Ha ökölre, botra kerül a dolog, akkor megengedem, hogy a nagyobb számiban

234