Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tandori Dezső: Primőr vasárnap (novella)

pig, csaknem szemközt volt egy ugyanilyen kórház. Ezek a dolgok semmit sem jelentenek.

Mielőtt a zöldségeshez értetek, a primőrös bolthoz, amely végre nyitva volt, témátoknak ez a része jött elő éppen: hogyan találtátok két verebetek közül az idősebbet. Az első, aki volt, meghalt. A ti hibátokból-e? Meglehet. Éhenhalt? Nincs kizárva. Akkor már tudtátok, hogyan kell? Tudtátok. Verebetek volt hozzá? A verebek számosak, de nem jönnek rendelésre. Verebetek azon a hajnalon meghalt; ott, a kezetekben. Kékes szemhéja lecsukódott — vagyis felcsukódott •—, látjátok ezt gyakran, ha a kezetekben valamelyik madaratok elalszik. Ugyanolyan; ugyanolyan-e. Akkor te, ezerszer elmesélt történet, elmentél, a temetés után; elmentél azzal, hogy visszatérsz verébbel. Ezen múlt akkor minden, ez volt akkor minden. És visszajöttél azzal a madárral, aki miatt most már másfél éve nem mozdultatok el otthonról, és ősszel talán mozdultok. De ez az egész, mondja az, aki ott halad melletted a zöldséges felé (akkor pillantottátok meg, ő, a jobb szemével, pontosabban talán: a bal szemével, mert jobb kéz felé voltak az üzletek, az élesebb szemével tehát, ő akkor pillantotta meg a virágüzletet), ez az egész, mondja tehát az (ő), folyamatnak is tekinthető. Elindult valahonnét, és már a vége is megvan. És ha ide, ha oda billentjük, a vége ugyanaz. Befolyásolhatatlan. Nincs rátok hosszabb, tartósabb hatással, igazi befolyással ez a kórház-bolt-együttes sem? Ezt nevezed majd „egészségnek”, ha írsz erről? Meg kell magyaráznod akkor, mit jelent a Bajnokságod; mit jelentenek — valójában nem „élő” •— lényei, akik mégis lények, többek a házi színháznál, a házi világrendnél, a házi emberiségnél, többek az igazíthatósá- goknál, mégis kevesebbek a fizikailag szenvedőknél. Igyekezned kell ezt minél szenvtelenebbül előadni. Nem központi része témádnak. A napsütés, a tavaszi időpont friss-hírnöksége (mert a primőr mi más?) — ez érződjék az elbeszélésedből. Hogy megmásztatok egy hegyet, érintettetek két lejtőt (lankát). Fák alatt mentetek, melyeknek zöldje még csak bontakozott. Folyamatról van szó; jelek is vannak. Jel volt — de minek a jele? —, hogy két éve, nyáron, egy halál délelőttjén, megtaláltad, valóban „csodás” módon az élőt, a mostani idősebb madaratokat. És valaki azért hozta a kisebbiket, mert tudta, hogy van már verebetek. Ez mind összefügg. Ha az első madár nem hal meg, a mostani idősebbik nem él. Elpusztult volna, mert nem lett volna senki, aki elmegy érte, hogy megkeresse; a repülni képtelen, táplálkozni képtelen, földre került veréb- fiókákat az öreg verebek nem nevelik fel. Neked meg kell írnod, mit jelentett akkor ez a madár. De mihez vezet a jelenléte később? Éveken át? Tíztizenöt évig élhet. Ha egy éve hallod ezt, osztatlanul boldog lettél volna. De most, hogy eljött a te kiszabott repülésed ■—• a repülhetésed — ideje, mit gondolsz? Valójában mit? És ha maradtok, nem fogjátok-e várni előbb-utóbb a ... megoldást? És nem gondoljátok-e, beszélgettetek erről is, még a kórház utcája előtt, hogy esetleg — soha? Hogy a madarak élnek túl benneteket? Hogy addig — bármennyire valószínűtlen is! — ezt vitatjátok majd: elmenni vagy sem; és ez nem jelkép, ez nem... ez: ez. Ahogy megvolt az a csoda, hogy a madár mintegy ott várt, amikor „madarat kerestél”, a halál ellen, igen mondd ki majd ezt is, ha írni próbálsz róla, amikor még a halál ellen kerestél egy élőt, gondoltad-e, mire keresed? Nem szabad idáig eljutnod; de a lehetőség, mint egy nyitva tartó bolt (az utolsó kórházzal szemközt, ugye, mondja, aki veled megy, és aki talán nem juthat el soha ilyen végletes gondolatokig; mert nő, azért? vagy csak mert más, mint te? ugye, mondja ez a nő, aki aztán elkészíti az uzsonnádat, és az egyik madár is ott eszi a kezedről a kenyeret, pár morzsát enge219