Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
elmondhatta neki, hogy én Moszkvában őrá hivatkozva elsősorban Vörös Jánossal kerestem a kapcsolat felvételét, nem vele, s ezáltal új személyi kombinációt vezettem be a tárgyalásokon, amikor már úgy látszott, hogy Miklós kormányelnökségét az oroszok elfogadják. Beszélhetett Vörös Jánossal is, aki épp ekkor tajtékzott a legjobban az „összeesküvők” ellen. S bizonyára beszélt Gerő- vel is, akinek az első perctől kezdve nem voltam rokonszenves, s találkozhatott Rákosival, aki március 3-án az említett levelet írta Vörös Jánosnak. Csoda-e, ha ezután a már saját későbbi kormány-, sőt államelnökségét előkészítgető politikus legszívesebben még azt is letagadta volna, hogy ő küldött Moszkvába (ki tudja, talán le is tagadta ...), nemhogy — engem is meghallgatva — esetleg a védelmemre sietett volna. Egy bizonyos: Tildy azután is vigyázott arra, hogy személyesen ne találkozhassunk többet... Talán zavarba kellett volna jönnie. Mert el tudod képzelni, hogy mit jelent az ilyen viselkedés? A legmélyebb illegalitásban, a legnehezebb napokban megbízok egy embert azzal, hogy élete kockáztatásával menjen át a fronton, és mondja meg a szovjet kormánynak, hogy várjuk az orosz csapatokat, hogy megérkezésük után politikai vezetőszerepet igénylünk magunknak ... S amikor négy hónap múlva meghallom Debrecenben, hogy ez az ember él, hogy sikerrel eleget tett feladatának, de most valamilyen fatális félreértés folytán éppen a kivgzését várja, akkor... Akkor még arra sem tartok igényt, hogy személyesen is beszéljek vele, hogy esetleg — akárcsak egy jó helyen elejtett félmondattal — segítségére lehessek. S ez az ember ráadásul még pap is volt, református pap ... Hagyjuk, akkor — úgy látszik — ez volt a stílus. Vörös János is! Március 3-án, délelőtt még velünk, legbelső munkatársaival folytat fontos megbeszélést. Távozunk, s akkor Rákosi levelével bejön hozzá egy előtte ismeretlen százados, jelenti, hogy akik az imént kimentek a szobájából, azok mind gazemberek, az életére törnek. És Vörös János ezt mindjárt el is hiszi, letartóztató osztagot kér kölcsön az MKiP-től, s a gyanúsítottakat a másik szobából egy szembesítésre, egy magyarázatkérésre vissza sem híva, pálcát tör felettük. Gondolom, ugyanígy tett Tildy is. „Azt mondjátok, hogy ez a Simonfify elvégezte ugyan a rábízott feladatot, de ártott nektek? Letagadom, hogy valáha is láttam, lőjétek agyon, hátha így még kedvesebb is lesz előttetek ...” De gondoltam én komolyabb háttérre is. Hátha Tildy is, a tábornokok is mondtak valami olyat Gerő Ernőnek, aminek a valótlanságát csak én tudtam volna leleplezni... Akkor pedig közös érdekük az elhallgattatásom. Mi lehetett ez? Csakis a legkényesebb politikai kérdés: a moszkvai emigráció élvonalbeli részvétele a kibontakozásban. Már beszéltem róla neked, de nem árt elismételni: amikor 1944. október 12-én Tildyvel előszörre beszéltem —• akkor még nem sejtve, hogy egyben utoljára is — eleinte nem esett szó a moszkvai emigránsokról. Én kérdeztem rá: mi lesz a kibontakozásban az ő szerepük? Tildy azt felelte, hogy természetesen teljes jogú állampolgárként térhetnek vissza hazájukba, és vehetnek részt a demokratikus Magyarország politikai életében. De az nem lenne kívánatos, ha a kibontakozás irányítása az első perctől kezdve az ő kezükbe menne át. Dehát azért lesznek ott a bizottság politikus tagjai, hogy majd a helyszínen megtalálják a legjobb megodlást ebben a kérdésben. Ezt megértettem, sőt, gondolatban helyeseltem is, mert a történelem számos példája mutatja, hogy a hosszú időn át emigrációban élők lélekben elszakadnak hazájuk tényleges helyzetétől, közhangulatától, politikai erőviszonyaitól, s idő kell, míg újra asszimilálódnak a 9
