Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Száraz György: A tábornok I. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok I. Tücsköm szavát elfojtja őszi pára, szél fújja szét a vészes éjtszakán. Ki tudja, hogy hallgatnak-e dalára? Ki tudja, hogy figyelnek-e rám? Fogolyénak. A Kosztolányi-f ordította régi kínai verset kopott kis kötetben olvasom; egykori gazdája — Österreicher György IV. éves tüzér akadémikus — ezt is megjelölte 1932 nyarán a hajmáskéri táborban, s még illusztrációt is készített hozzá. Látszik, hogy a kéz, amely a rajzot papírra vetette, igazából terepvázlatokhoz szokott. Prices, asztal, zárkaajtó rácsos „etetővel” — s a keskeny, irdatlan magas falaK, szögletes mértani testek közé szorítva egy görnyedt, ülő emberalak. Nézem a rajzot, s eszembe jut egy régmúlt augusztusvégi vasárnap délelőtt. Ragyogó napsütés. Hömpölygő tarka tömeg a mai Népköztársaság útján. Nyolcvannégy nemzet fiai vonulnak a Hősök tere felé. Hinduk, koreaiak, színes lepleikben, fehérruhás komszomolista lányok, körtáncba fogódzó bolgárok, kockás skót szoknyák, németek búzakékben és fehérben. Barna, fekete arcok, fölöttük táblák, angol és francia gyarmatok nevével; egyenruhás csoport, az első sorban sudár fekete lány emeli a Grammosz partizánjainak zöld zászlaját a vérvörös háromszöggel. Dobok, harsonák, arcképek és táblák erdeje. Bábeli zavar uralkodnék, de újra és újra felcsendülnek a minden nyelven együtt énekelhető dallamok. Marseillaise, Warszawianka, a Dubinuska ... És az is, amelyik örökké ennek az augusztusnak emlékéhez tapad: Gyétyi ráznih maródov... Une seule esperanoe ... Jugend ;aller Nationen ... Egy a jelszónk, a béke ... Az Opera feldíszített külső erkélyén, pontosan önmaga roppant méretű arcképe alatt, barátságosan, nevető arccal integet az, akit minden vonuló csoport megéljenez a maga nyelvén. Lejjebb, a Körúton túl, egy szürke háztömb ablakaiból, cserepes piros ihuskátlik sora mögül egyenruhás férfiak nézik az elvo- nulókat; a sorokból lelkes ováció száll feléjük, ők is integetnek, visszakiabálnak jókedvűen. A hangok orkánja, a menetelük lábdobogása talán még az épület pincéjébe is leballatszik, ahol immár ötvennégyedik napját tölti az egykori hajmáskéri versolvasó ludovikás — ötvenöt nappal előbb még a honvédelmi miniszter helyettese, a magyar néphadsereg főfelügyelője, Pálffy György altábornagy. Én pedig, aki ott vonulok a SZÍT sötétkék egyenruhás csapatában, alig két héttel később megírom a faliújságcikket, amelyben kötelet követelek az áruló nyakára. S nem kell hozzá egy kerek esztendő, hogy a déli határra indulóban, egy Tisza-parti tábori mozi fűzfák közé feszített vetítővásznán — nyilván üdvös 195
