Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái XII. A márciusi per (történelmi kollázsregény)
SIMONFFY ANDRÁS Kompország katonái Х1Г. E) A MÁRCIUSI PER Apám meséli: Muhoray Zoltánnak támad az az ötlete, hogy itt van három magyar tiszt, köztük egy tábori lelkész (a nevüket hadd ne említsem), akik átigazolásukig az ukrán frontparancsnokság köteléklében tevékenykedtek. Hátha ők tájékoztatni tudnak bennünket arról, hogy mi a szovjet hadvezetés véleménye a Honvédelmi Minisztérium s annak élén Vörös János ténykedésével kapcsolatban. Muhoray 'éppen élelmiszerküldeményt kapott vidéken élő szüleitől, köztük néhány csirkét, innen támadt az az ötlet, hogy a csirketort kössük össze ezeknek a tiszteknek vacsorára történő meghívásával, s ott majd bor mellett puhatolózzunk náluk, amolyan baráti beszélgetés formájában. A tábori lelkész és a két százados a meghívást elfogadta, Muhorayné főztjét dicsérték, a bor ízlett. Előadtuk gondjainkat, ők segítséget ígértek. Azonban nem az Ukrán Frontnál kerestek kapcsolatot, hanem Vörös Jánossal, mondván: fegyveres összeesküvést szervezünk ellene. Másnap délben egy órakor, éppen ebédezés közben Maiéter Pál „R” gárdája gépfegyverekkel körülvette a tiszti étkezde épületét, és hazaárulás, valamint katonai zendülés vádjával Kéri Kálmánt, Muhoray Zoltánt, Török Józsefet, Muhoray Évát, anyádat és engem látványos körülmények között letartóztatott, majd a városi rendőrség pincebörtönébe zárt. Maiéter ,,R” gárdáját Vörös János feltehetőleg kölcsönkérte Rákositól (hiszen a Honvédelmi Minisztériumnak még egy puskás ember sem állt rendelkezésére), mondván: végre lecsap a honvédségben megbúvó reakciós, fasiszta elmekre. Nemrég egyik had történészünk megtalálta Rákosi Mátyás március 3-án délelőtt Vörös Jánoshoz címzett levelét. Ebben Rákosi akt írja a honvédelmi miniszternek: reméli, hogy most megmutatja, hogyan kell eljárni a nép ellenségeivel szemben. Vörös János kapott is az alkalmon, majd munkatársainak — mint utólag megtudtam — kijelentette: „Ezeknek a vérében fogom megmosni a kezem”. Kérit hamarosan el kellett engedniük, az a műhiba történt ugyanis, hogy nem volt ott ezen a vacsorán, sőt, meghívást sem kapott oda. (Bár tudott róla.) Közölték velünk, hogy nem rendes katonai bíróság tárgyalja az ügyünket, mert statárium van érvényben. Tehát statáriális bíróság elé kerülünk. Mindenfajta statáriális bíróság egyetlen ós ‘gyors ítéletet szokott hozni: halál. Sikerült rátapintanunk az érzékeny pontra? Vagy mégsem? Mégis mi lettünk volna (Kéri Kálmánt elsősorban beleértve) azok a tisztek, a legaktívabbak, a „legizgágábbak”, a leginkább szem előtt levők, akik az igazi akadályt jelentettük? Vagy egyszerűen csak példát kellett statuálni arra, hogy igenis vannak a demokratikus hadseregbe befurakodott szabotőrök, akiknek leghőbb vágya, hogy az új hadsereget a Vörös Hadsereg ellen fordítsák? Mert másnap reggelre aztán mintha minden egyszerre megoldódott volna. 3
