Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)

kával, sőt, Malinovszkij marsallal is sikerült az érintkezést felvenniük, és minden remény megvolt arra, hogy november utolsó napjaiban — öt héttel az ostrom megkezdése előtt — az ellenállás Budapesten kirobban, s Budapest teljes épségben kerül a felszabadítók kezére. Sajnos, ez nem így történt.

Nincs még itt a kellő idő annak kutatására, hogy mi okozta az ellenállási mozgalom bukását. Ismerve a magyar közlékenységet és jólértesültséget, valamint egyes alárendeltebb beosztottak fontoskodni akarását vagy feltűnési vágyát, valószínűnek látszik, hogy az éberen figyelő Gestaponak és nyilas kémszervezeteknek nem került különösebb fáradságába a hatalmasan terebélyesedő ellenállási mozgalom felgöngyölítése.

November 22-én az ellenállási mozgalom vezetőit letartóztatják. Kiss János altábornagyot hetedmagával a vádlottak padjára ültetik, s a három „főbűnöst”, újkori történelmünk e három legdicsőbb szabadságharcosát december 8-án ki- végzik. A vádlottak padján ülő többi vezető 10—15 évi vagy életfogytiglani fegyházbüntetést kap — ők már erre ma már mint rossz emlékre gondolnak visz- sza azokban a fontos közéleti beosztásokban, ahová őket azóta a közbizalom állította.

Ha most az ellenállási mozgalom történetének rövid vázolása után arra a kérdésre kell felelnünk, hogy eredménytelep voltáé az ellenállási mozgalom, erre határozott és félreérthetetlen nemmel kell felelnünk. Az ellenállási mozgalom nem tudta megmenteni Magyarországot, nem tudta megmenteni Budapestet, de meg tudott menteni valami olyat, ami a történelmi idők távlatában egyre inkább mindennél fontosabb és értékesebb lesz: meg tudta menteni a magyar népnek és a magyar katonának a világ előtti becsületét. Ezeknek a hősöknek köszönhetjük, ha ma független Magyarországról, önálló állami létről beszélhetünk, ha ma új nemzeti hadseregünk van, s ha ennek a nemzetnek számtalan tévedése és bűnös politikai vezetése ellenére utunk a győztes nagyhatalmak bizalma folytán a szabadságszerető népek nagy táborához is megnyílik.

Mi, magyarok nem mondhatunk az ellenállási mozgalomról és az ellenállási mozgalomban vértanú halált halt magyar fiainkról sem többet, sem kevesebbet mint amit Bajcsy-Zsilinszky Endre tetemének exhumálásakor a Szovjetunió magyarországi követe, Puskin mondott:

„Ilyen férfiakat csak az a nép adhatott, amelynek joga van függetlenségre, önállóságra, nemzeti kultúrájának felvirágzására.”

Tisztelt gyászoló közönség! Azt mondtam kezdetben, hogy 1944. december 8. kísértetiesen hasonlít az aradi tizenhárom Vértanúsághoz. A nagy történelmi hasonlóságok mellett azonban lényeges különbségek is vannak. Ezekre a különbségekre szeretnék befejezésül még rámutatni, hogy tisztán lássuk az ellenállási mozgalom Vértanúinak igazi szerepét. 1849-ben az aradi tizenhárom Kivégzése a magyar szabadság és a független magyar államiság koporsójába vert utolsó szegek beverését jelentette. 1944. december 8-án viszont a mártírok halálából virágzott ki az új magyar szabadság, és félezer év óta először az igazi magyar állami függetlenség. 1849. október 6-án az imperialista osztrák császárság népeinek elnyomására az imperialista orosz cár nyújtott készségesen segítőkezet. 1944-ben az imperialista Németország és az imperialista Magyarország által igaz'talanul megtámadott, békeszerető Szovjetunió győzelmes Vörös Hadserege tette lehetővé saját nemzeti felszabadulásunkat. 1944 december 8-án talán még meg sem szűnt a bitófára húzott hősök szívének dobogása, amikor ugyanezen a napon, talán ugyanebben az órában már elindult Moszkvából Magyar115