Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái XIII. M) A szalámi első karikái (történelmi kollázsregény)

Jogi érzékem a demokratikus módszerek felé vonzott. Kétségtelenül a forradalmi diktatúra látványosabb és gyorsabb eredményeket hozott. De a demokratikus módszereket én maradandóbbnak éreztem. Mindebből az következett, hogy szívem szerint a Szociáldemokrata Párt felé hajlottam. E párt helyi (debreceni) képviselői is tettek lépéseket a megnyerésemre, de a „márciusi per” hullámai ezt a folyamatot megakasztották.

Végül is Vásáry pénzügyminiszter javaslatára és Őri István debreceni főispán, helyi pártelnök felkérésére a Kisgazda Pártba léptem be. Rövidesen a debreceni pártszervezet vezetőségébe is beválasztottak.

Megkérdezheted, hogy nem jutott-e eszembe, a Kommunista Párt irányában tapogatóznom. Eszembe jutott. Hiszen februáriban éppen én voltam az, aki meghallgatást kértem Rákositól, s onnan kedvező benyomásokkal jöttem el, személyét illetőleg. Említettem azonban, hogy jelen volt ott Farkas Mihály is, akiből áradt a rideg elutasítás... Nem tudom, hogy Rákosi sejtette-e, hogy két héttel később annak az embernek a letartóztatásához nyújt segédkezet, aki talán egyetlen volt a Honvédség részéről, aki bizalommal fordult hozzá, és nem magánügyben, hanem az ország érdekében. De ne kerteljünk, kimondom: én az emigráns magyar kommunisták vezette irányvonalban egyre inkább a sztálinizmus magyarországi exportját véltem felismerni. Ahhoz viszont tájékozatlan voltam, hogy rájöjjek arra, hogy mindaz, amit ma „sztálinizmus” néven ismerünk, nem egyetlen járható útja a szocialista demokrácia gyakorlati megvalósításának, sőt, torz kinövése csupán. De hát hol volt még akkor a XX. kongresszus!?

Halkan azt is megsúgom neked, hogy az is elriasztott az akkori, emigránsok vezette debreceni kommunista párttól, hogy azt láttam: azok a tiszttársaim igyekeznek — nemegyszer mélyen megalázkodva — a párt vezetőinek kegyeibe férkőzni, akiknek a legtöbb vaj (hitlerszalonna?) van a fején. Én tisztának tudtam magam, nem éreztem úgy, hogy mosakodásra lenne szükségem. Azt viszont csak nem tudtam-akartám megérteni, hogy hiába érzem én személyileg feddhetetlennek magam, olyan egyenruhát hordok, amelynek becsületét már nem menthetem meg. S ez az egyenruha éppen azok szemében a leggyűlöletesebb, akik a legtöbbet szenvedtek tőle, akik számára szinte jelképe lett mindannak, amit Horthy huszonöt éves országlása jelentett. Ezek az emberek pedig — és ez Debrecenben akkor még világosabban látszott, miint később a fővárosban — az ország vezető politikusai voltak az adott pillanatban.

Én viszont harminchárom éves voltam, fiatal, még mindig tele tettvágy- gyal. A kormány, s vele a Honvédelmi Minisztérium már átköltözött Debrecenből a felszabadult fővárosba. Megcsendesedtek a napjaim. Azok, akikkel addig mindennap együtt voltam, dolgoztam, vitatkoztam, tervezgettem, most eltávoztak. Mire mi az ausztriai „gyalogtúrából” visszatértünk, Debrecen megszűnt főváros lenni. Ügy éreztem, hogy méltatlanul kihullottam valamiből, aminek még tevékeny részese kellene lennem. Ez azt is jelenti, hogy még mindig nem vettem tudomásul, hogy „ejtett” ember vagyok.

Így kezdtem el írni a kisgazda párt helyi lapjába, a Debrecenbe. (Pálfy Józsi bácsi, a hasonló nevű kitűnő újságíró és lapszerkesztő édesapja volt az újság főszerkesztője.) De megjelent egy írásom „olvasói hozzászólásként” Boldizsár Iván akkori lapjában, a budapesti Üj Magyarországban is. Talán ez a cikk tükrözi leginkább, hogyan gondolkoztam akkoriban. Magányos töprengések és tűnődések után ez az a pont, ameddig eljutottam. Szolgáljon tanulságul.

100