Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Zelnik József: Népművészet ma?!
tül nemcsak a magyar népművészetről, hanem az egész kultúráról is hamis képet exportál. Ez az a sokat emlegetett példa, amikor a népművészet a városi szubkultúra prédájává válik. Sopánkodni és mennydörögni fölösleges, viszont ideje lenne már értelmezni a giecsesedés törvényei szerint, s elindítani olyan értékkiválasztó folyamatokat (tömegkommunikációban és az üzleti életben is) melyek a tömegek ízlésében is eséllyel veszik fel a harcot ezekkel a jelenségekkel. Reménytkeltő az a köztudatban beálló változás, mely ezt a területet egyre egyértelműbben giccs- ként értelmezi. Összefoglalva a magyarországi népművészet mai formáinak 50—60-as évek alatti alakulásait, jelenségeit, a következőket láthatjuk. Amíg ismert társadalmi okok miatt egyes nyugat-európai országokban (pl. Skandináv országok, Dánia stb.) a népművészet szervesen — legalábbis szervesebben, mint nálunk — beépült a századforduló idején kialakuló nemzeti iparművészetekbe, máshol pedig eltűnt, illetve leértékelődött repülőtéri népművészetté, bazár kultúrává, addig az Elbától keletre ez a fejlődési folyamat furcsa vargabetűket ír le. Így bármennyire is jelen van egy skandináv típusú fejlődés lehetősége Kós Károlyék századeleji kezdeményezésében, az nem tud kiteljesedni. Trianon után minden régi és új kelet-európai nemzet zavarodottan kereste saját arcát, saját helyét Európában. Az ilyen „tülekedéses” idők nem segítik a kulturális építkezés nagyvonalúságát. Sőt a kulturális elemek pro- fanizálódnak, egyértelműen alárendelődnek politikai mozgásoknak. Ez történt a népművészettel a világháborúk között nálunk, és a környező államokban is. Nemzeti és irredenta, haladó és konzervatív törekvések között őrlődött, többnyire saját lehetőségei alá szorult. Ebben az időben a politikai folklorizmus melléktüneteiként alakultak ki azok a feltételek, amelyek megteremtik a tárgyi népművészet továbbalakulásának azon formáit, melyek egyike 1945 után népi iparművészetként különös virágzásnak indult. De látnunk kell, ez már nem a népművészet, hanem a folklorizmus (vagyis a népművészet eredeti társadalmi környezetétől idegen felhasználásának) másodvirágzása. Néprajzkutatók, művészettörténészek a 70-es években kezdték észrevenni ezeket a terminológiai zavarokat és a valódi problémákat. Ekkor mutattak többen rá, hogy az 50-es évek elején úgy látszott, a népi iparművészet beletorkollik az iparművészetbe. Azonban — amint Balassa Iván írja8 —: ,,Az ötvenes évek végén, de még inkább a hatvanas évek elejétől kezdve kibontakozó művészi fejlődés olyan impulzusokat kapott az iparművészet területén is, mely a népművészethez való közeledésnek nem kedvezett.” Érzésünk szerint a publicisztikai szinten újramelegített népi-urbánus vita sem a szintézisre törekvő hajlamoknak kedvezett. Az elméleti tisztázatlanság — kivételes egyedi erőfeszítéseket leszámítva — a sterilen értelmezett dizánj és konzerva- tívan értelmezet népművészeti különutakhoz vezetett. Ezeket a különutakat konzerválják az „őskorban” létrejött szervezetek. Pontos Kresz Mária megállapítása9: „Ügy érzem, hogy a »Népművészet« és az »Iparművészet« szervezet ma mesterségesen tartja kétfelé azt az egységes művészetet, amely mindig kapcsolatban volt egymással, mint folyam felső és alsó áramlása, és most újra erős sodrással megy előre.” Szabolcsi Hedvig más oldalról ugyanehhez a kérdéshez a következőket fűzi10: „A népművészet klasszikus alkotásain nevelkedett szemlélet és technikai felkészültség, hiszem, hogy korszerű műveltséggel elvezethet most már tudatosan, iskolázottságon alapuló népi kretivitás bátorításával egy új szintézishez, egy megújulni képes népi iparíművészethez. És hogy [1081
