Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - A NÉPMŰVÉSZET MA - Zelnik József: Népművészet ma?!

vészeti-politikai-giocs, melyet a szaktudomány a politikai folklorizmus eszköztára címszó alatt tárgyal. Az 1945—56 közötti időszak folklorizmusa is politikai felhangokkal telített. Érdemes lenne ezt az időszakot, ennek az időszaknak a politikai folklorizmusát folklorisztikai és politológiai módszerekkel vizsgálni. Annál is inkább, mert ma imég rendelkezésre áll egy idevágó, rendkívül jó anyag, az 1952-es Rákosi-ajándékkiállítás anyaga. Érzékeltetni lehetne általa, hogy politikai tudatzavarok — s főleg manipulációk — milyen nyomokat hagynak a köznapi tudatban. Az 50-es években azonban a politikai folklorizmuson túl volt egy másik vetülete is. Ebben az időszakban indult számos olyan mozgás, amely mai népművészetünk sajátos, mai arcát meghatározta. Amint már említettük sorra alakultak azok az intézmények, melyeknek feladatkörébe tartozott a népművészet támogatása. Mivel jelentős szakmai körök kapcsolódtak a munkába, egymásután sikerült idős mesterek bevonásával már elpusztult vagy éppen halódó népművészeti központokat feltámasztani. Így a Népművészeti és Háziipari Nemzeti Vállalat 1952-ig szinte valamennyi fazekas központot (Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Magyarszomlbatfa, Siklós, Sárospatak, Mohács, Bátaszék, Tata, Karcag Csákvár, Szekszárd) a régi népi hagyományok felelevenítésével felújította. A karcagi Kántor Sándor múzeumi darabok alapján, a mezőtúri K. Sebestyén János és a siklósi Gerencsér Sebestyén pedig az előszedett régi minták alapján elevenítette fel a hagyományos fazekas kultúrát. Azt tapasztaljuk, hogy ebben az időben Európa nyugati részein a még itt-ott meglévő népművészetet elnyeli a fegyvergyártás utáni, talán legnagyobb üzlet, az idegenforgalom4. Így az végképp a „felsőbb rétegek emlékkultuszává” válik, ahogy a német néprajztudós, Bausinger erre rámutatott. A Rajnától keletre viszont egy múzeológus-esztétizáló szemlélet próbálja a felületi gicosesedést megakadályozni. E mögött az a szemlélet húzódik meg, hogy vissza kell adni a népnek saját, eredeti (vagy általunk eredetinek tekintett) művészetét5. Akkori alapvető ideológiának kell a kövekezőket tekintenünk: „A szocializmus építésének korszakában a népművészet fejlesztésének, továbbvitelének feladata kettős:

1. egyrészt magának a nép művészetének, háziiparának folytatása és szocialista művészetté való fejlesztése;

2. másrészt ennek alkalmazása a nemzeti formájú, szocialista tartalmú iparművészet és gyári termelés területére.”

Láthatjuk, hogy ez valójában folklorizmus program. Pontosabban a kortárs regionalizmusnak6 egy formája, melynek „az a feladata, hogy a történelem és a kultúra ismeretében adott területen az élet szocialista átalakítását segítse elő a helyi haladó hagyományok szellemében.”7 Mindezen túl, ha levonjuk a fentebbi idézet naiv osztályharcos jellegét, tisztán látszik, hogy egy, a múlt század vége óta egész Európában, és így Magyarországon is meglévő elképzelést elevenít fel. Ráadásul csak az egyik útról, a népművészet etnikai elkötelezettségű iparművészetté válásáról (főleg Skandináv példák alapján) tudjuk, hogy mi, viszont a „nép művészetének, háziiparának folytatása és szocialista művészetté való fejlesztése” című útról valójában máig sincs igazán fogalmunk.

Sejthetjük csak, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején formálódó jelenségről, a népi iparművészetről van itt szó. 1952-ben Győrben megtartott néprajzi ankét meg is állapította, hogy korunk tárgyi népművészete a népi iparművészet.

De népművészet-e a népi iparművészet? Mielőtt elhamarkodnánk a választ, tegyünk egymás mellé két tárgyat, egy XIX. századi hagyományos nép- művészeti alkotást és egy, a népi iparművészet által készített munkát a XX.

1076