Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

elismeréseként, hanem átgondolt terv alapján, amit ő maga így fogalmaz meg egy 1940-ben írt levelében: „Cím, rendjel sohasem lehet járandóság, csak kitüntetés. A felvétel a Vitézi Rendbe még kevésbé járandóság. Alapításánál főleg a fajnemesítés gondolata vezetett. Azonkívül jutalmazni, lekötni és az ország vezetése iránti hűségben megtartani kívántam mindazokat, akik az elmúlt világháború és a lezajlott forradalmak alatt egyénileg vitézségükkel és nemzeti érzésükkel kitűntek. Az ősi nemesi inszurrekció ez új formájával egy mindhalálig megbízható magyar alakulatot akartam, úgy a kívülről jövő támadás, mint a belső destruktív erők újbóli forradalmi kísérlete esetén... Hogy ez a sereg mindég megbízható legyen, fő a származás és családi körülmények tisztasága, az erkölcsi alap, valamint az egészséges vér. A vitéz csak engedéllyel házasodhatik, idegen fajiból származót csak akkor veszünk fel, ha 100%- ig magyarul érez... A legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva. ..”

Az ötlet önmagában nem eredeti. Jugoszlávia és Csehszlovákia hasonlóképpen földdel, kedvezményekkel — és ugyancsak politikai meggondolásból — jutalmazta legmegbízhatóbb háborús veteránjait. De a Vitézi Rendet egy gyökerében reakciós rendszer támaszának szánták, a cím és kiváltságok örökölhetőségével biztosítva azt a kiöregedés ellen. A kudarc viszont a rendszer lényegéből következett: a nagybirtokosok legsilányabb földjeiket adták, s a „közrendű” vitézeket sem cím, sem kiváltság nem védhette meg a rájuk is kiható általános elnyom or odástól; ki jobbra ment közülük, ki balra, s Horthy — 1944 a bizonyíték! — egyszer sem tudta felhasználni e „mindhalálig megbízható” alakulatot, sem „belső destruktív erők”, sem „kívülről jövő támadás” ellen.

*

És ott volt az ifjúság, Trianon három nemzedéke:

Az „öregek”, az egyetemekről bevonultak és hadiérettségizettek, az igazi „lost generation”; van, aki csillagos tányérsapkát viselt, van, aki Bocskai-föve- get darutollal. De legtöbbjük csak táblából, mióta megjött Ukrajnából, az Isonzo vidékéről, vagy később, északról, délről, keletről szökve az új határokon át, otthon csomagolt elemózsiával, kilátástalanságból a reménytelenségbe. Ök hordják még mindig a nyűtt csukaszürke zubbonyt civil gombokkal, meg az „erarisch” bakancsot. Immel-ámmal, meggyőződés nélkül elüldögélnek az egyetemi előadótermekben, állásra vadásznak, ügynökölnek, borítékot címeznek, zsákolnak és ’mosogatnak, de boldogan vállalnának kutyasétáltatást is. Pezsgős vacsorára vágynak, meg nagypörköltre galuskával, szakszofonbúgásra és görlcsapat combjainak villanására, meg csöndes összebújásra valami lánynyal egy ligeti pádon, meg déltengeri utazásra luxusjachton, meg jólfűtött, féregmentes hónaposszobára. És főzeléket esznek kiifőzésben, feltét nélkül, fonnyadt kurvákkal alkudoznak a Conti-utca táján, kocsisbort isznak kiskocsmában, és részegen, csukladozva éneklik nemzedékük érzelmes himnuszát, Murgács Kálmán nótáját a „kis zászlósról”:

Bajusza még nem volt, de volt érme három:

Kettőt télen kapott, egyet meg a nyáron

Az orosz határon...

Keresztje kettő volt: vas — a császár adta;

A másikat az ács nyírfából faragta...

Ott nyugszik alatta...

1043