Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
a Duna foal partján például 7000 négyzetkilométernyi területet vettek el 95 százalékos magyar lakossággal — 415 ezer emberrel — pusztán azért, hogy Csehszlovákia a Dunával jó „rajnai” határt kapjon. A trianoni Magyarország fokozottan agrárjtellegűvé vált. A lakosság 30 százaléka élt az iparból és közlekedésiből, 65 százalék a mezőgazdaságiból. Az 1914 előtti szántóterületnek több mint fele veszett el, de az élelemtermő földek aránya mégis megnövekedett, hisz főként a belső sík-dombos tájak maradd tak a határokon belül. Csakhogy a megmaradt terület egyben a régi ország legsűrűbben lakott területe is volt, téhát a termőterületníelk viszonylag nagyobb népességet kellett eltartania. A 12 és fél millió holdnyi erdőségből 1 800 000 hold maradt meg, ennek is jórésze véderdőség, kitermelésre alkalmatlan. Európa legifátlanafofo országa lettünk, s ez nemcsak jónéfoány iparágat — köztük a papírgyártást — tett tönkre, hanem az is következett belőle, hogy az alföldi kemencékben telenként ismét trágyával, szalmával tüzeltek: égették a föld termőerejét. A mezőgazdaságot a Trianon utáni első években szinte monökultúrás gazdálkodás jellemzi. A termésátlag az 1880-as évek szintjére zuhant vissza, a háború előtti 41 millió mázsás búzatermés 20 millióra csökkent. Hiányzott a bánsági, kisalföldi gabona, a Budapesten koncentrált, igen fejlett malomipar máról holnapra sorvadásnak indult: évente csak egyötödét őrölte a háború előtti mennyiségnek. A régi Magyarország nagyipari termelésének közel felét szolgáltatta az élelmiszeripar. Ennek 58 százaléka megmaradt, a nyersanyagbiány sem volt annyira égető. Az igazi gondot itt is az akut szénhiány okozta. A széntartaléknak ugyan több mint kétharmada maradt az új határokon belül, de ez sem volt elegendő az ipar, közlekedés, fűtés szükségleteinek fedezésére; a Trianon utáni első évekre katasztrofális szénínség jellemző. A gyáraknak egyötöde maradt meg Magyarországnak. De elveszett valamennyi só- és nemesérc-bánya, s a vas termelése évi 12 millió métermázsáról kétmillióra csökkent. A koncentrált nagy ipartelepeket — Budapest, Diósgyőr — az új határok elvágták nyersanyagbázisaiktól, s részben piacaiktól is. A vas- és gépipar, amely a Felvidék bányáiból kapta nyersanyagát, rohamosan kezdett visszafejlődni. Ugyanerre a sorsra jutott a fát és kőolajat nélkülöző vegyipar is. 192Uben 270 gyárral dolgozott kevesebb a megmaradt területen, mint a háború előtt. Megrövidültek a víziutak, elveszett a vasúti csomópontok egész sora, s tulajdoniképpen igen nagy veszteség volt Fiume — az egyetlen szabad út a tengeri kereskedelemben — elrekesztése is. Vízienergiában gazdag országból egyszerre vízienergiaszegény ország lettünk, s a lakosság hamarosan megismerkedett a „trianoni árvíz” fogalmával: a folyók egyes szakaszai más-más kézbe kerültek, megszűnt az összehangolt, egy-érdekű védekezés, s ez állandó veszélyt jelentett a mélyebben fekvő területek számára. S ott volt még a „trianoni félelem” a „rossz határoktól”. Délen természetes határ a Dráva, északon a Duna, persze, de ott, a jobb part mentén húzódik az egyik legfontosabb vasútvonal, amely a túloldalról még tábori tüzérséggel is szétlőhető a városokkal együtt. És a Szobtól Baranyáig terjedő nagy félkörben sehol egyetlen természetes, védhető határszakasz, Szobról ágyúzni lehet Budapestet; Pécs, Szeged, Debrecen belül esik a jugoszláv, román messzehordó lövegék hatósugarán. S itt, a határokon belül egy 35 ezer főnyi zsoldos hadsereg, tüzérség és repülőgépek nélkül, körös körül pedig a kisantant gyűrűje: nyolcszor akkora terület, hatszor akkora népesség, és Jugoszlávia 115 ezer, Románia 143 ezer, Csehszlovákia 150 ezer katonát tart fegyverben, és háttérnek ott a cseh iparvidék, amely az egykori Monarchia fegyver- és lőszergyár1039
