Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)

fog a Kárpátok lánca; délen pedig ott a Duna és Dráva kanyargó vonala, nyugaton — föl, a Fertő-tóig — az Alpok nyúlványai .A „zsák szája” szűk nyílás csupán: a bécsi medence felé. A határt alkotó vízválasztó gerincek felől a folyók mind befelé folynak, a Ehmához-Tiszához kapcsolódó egységes rendszert alkotnak. A tájegységek: a földművelés-állattenyésztés különböző fajtáira alkalmas sík- és dombvidékek, ércben-szénben gazdag, erdős hegyvidékek — sokoldalú termőkapacitást, széleskörű munkamegosztást, és nagy belső cserelehetőségeket biztosítottak a lakosság számára. A jó földrajzi határok pedig a múltban egyet jelentettek a jó stratégiai határokkal.

Erre alapozódott a téveszme, amelyet egy Trianon utáni tankönyv így fogalmazott meg az akkori diák számára: „A Kárpátokon belüli medencerendszerben csak egy államnak van helye, annak az államnak, amelynek fenntartója a síkságon lakó nép. Ez pedig a magyar.”

Ne kerteljünk: ez a téveszme — egykori realitás.

Vegyük alapul — mondjuk — a 15. század politikai, gazdasági, stratégiai viszonyait, úgy, hogy közben kikapcsolunk mindent, ami későbbi korok eszmevilágához tartozik: kulturális és politikai nacionalizmust, faji imperializmust és etnikai szeparatizmust, utólag támasztott elsőbbségi igényeket — s látni fogjuk, hogy az „egy állam” elve, de még a középponti síkságon elhelyezkedő nép viszonylagos vezető szerepe is: abban az időben szükségszerű és megtartó realitás. Teljes mértékben érvényesülnek a természetes földrajzi és egyben politikai határokon belül az egység és kölcsöníösség törvényei mind gazdasági, mind politikai-katonai szempontból. A peremvidékék népe védelmet csak a központ felől Várhat, a környező világban nincs kifelé húzó erő, a határokon túlról csak rabló vagy hódító betörésekre számíthatnak, amelyek ellen közös érdek a közös védekezés.

Talán ma már nem kell mondani — sem a maguník józanítására, sem másokat nyugtatandó —, hogy a „síkságon lakó nép” nem valamiféle faji felsőbbrendűségnek, hanem középponti helyzetének köszönhette viszonylagos vezető szerepét. Ez így alakult volna akkor is, ha ez a nép etnikumát tekintve nem magyar, hanem germán, szláv, latin vagy egyéb. Almibői megint az következik, hogy a — természetesen okadatollható — történelmi „véletlen” igazából nem lelhetett sem későbbi hatalmi igények, sem antedatált vádak alapja.

Érdemes egy pillanatra elidőzni a furcsaságnál: hogyan egészíti ki egymást történelmietlen vádaskodás és_ nem kevésbé történelmietlen „nemzeti büszkeség”. Íme, egy a század első felében (megjelent agitatív szándékú írások tömkelegéből; a Le Journal des Balkans 1915. január 11-i számában írta Ion Drägescu román publicista:

„Ezer éve annak, hogy iszonyú porfelleg verte föl Európát, s a halál árnyéka borult a pannon síkságra és Dácia völgyeire. Egy Ivad horda száguldott előre a gyújtogatás lángjai mellett. A gyermekeket kiragadták bölcsőjükből és falhoz verték, a halott kis testek mellől hajúiknál fogva hurcolták el az anyákat, s a férfiakat megkötözve hajtották rabságba. Aztán a művelt nyugatra vetették magukat... A hunok voltak talán? Nem, de hasonlóak: Árpád magyarjai. A mongol vadság utolsó kirajzása a tatárjárás előtt... Az őslakóik egy részét kiirtották, más részét elnyomorították, a harmadikát beolvasztották. De a románok erős latin alkotmányát nem tudták megdönteni, mert ezek a hegyekbe húzódtak előlük. A magyarok a pusztákon telepedtek le... Szent István és utódai alatt azután nemes elemeket vettek fel maguk közé a románok tömegéből. Innen van, hogy a magyar mágnások annyira íméltóságos itarlásúak, nemes vonásokkal, mozdulatokkal, ‘kifejező szemekkel, színpompás ruházatuk1035