Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
Én tettem, én voltam... magamnak készítettem... önmagam vak bizalmában kellett elbotolnom, és zsákmányává lennem a pusztító mérgét szívemig csempésző szörnyű rendnek... Hiába álmodtam meggyőzhete tlen seregeket magam köré, hiába tudtam az utat, amelyre térve ez a mostani iránya szerint végső vesztébe sodródó haza még élet felé indulhatna el... égi utat mutattam... földi embereknek... és egész életem minden fáradságával csak azt a szabadságot nyertem el, hogy hiábavaló lélegzésemnek... (Torkához emeli a kardcsonkot.) ... önkezemmel vethetek véget. Íme, egymagám vagyok, tanúja sem lesz szánalmas vesztemnek... (Áll, torkán a csonka pengével, aztán leereszti a maga ellen fordított fegyvert.) De mindenben tévedtem-e? (Szünet.) Nem! Nem lehet úgy, mert nem tudom átvágni a torkom. (Belekapaszkodva a reménységbe.) És nem sújtott le Isten, pedig számonkérő, haragos szókkal szóltam ellene, úgy mutatván meg hazám sebeit, amelyeket nevében ejtettek, hogy saját bűneiként láthatta azokat! (A megérzett igazság lendületével.) Nem küldte ellenem kardos angyalát, nem vetett mostani sorsomnál is mélyebb poklok tűzébe... (Már szinte örömmel.) Nem vette vissza erőmet, bátorságomat, erre már nem vitte rá a lelkiismeret. .. akkor pedig... tehát... Én igazul éltem, és csak úgy veszhetek, ahogy gondolatban, ahogy álmaimban már kimértem azt... (A kételynek nyoma sincs, egészen szilárdan.) Engem hazám főnixének tudnak a földművesek, a mesteremberek, a rablósorba züllött katonák, a vérrel pecsételt ajkú prédikátorok, a hányadékba tepert, békességet teremteni rendelt katonák alatt elvérző szüzek, de még a zsarnok talpnyalói is rám tekintenek szégyenüket félve... s az apácák, a megbilincselt bírák, cigányok, csavargók, félkarú koldusok, kolostorba menekült szerzetesek, és a kalmárok és az Írnokok, és az összetört lantjukat könnyel gyászoló énekesek, mint tőlem várják sorsuk fordulását. És nem számít már, hogy szabad vagy nem szabad, nem számít már, hogy lehet vagy nem lehet, de tenni, mozdulni, elindulni kell, mert a főnix oly madár, melynek azt a képességet adta Isten, hogy minden ötszázadik esztendőben porrá égjen, de hamvaiból még azon pillanatban újra feltámadjon, és ha csak egyszer is akadna valaki, ki e küldetésre rendeltetvén saját semmi testét féltené a pusztulástól, s a percnek jöttén magát kigyújtani gyáva, gyenge volna, a mindenható, örökkévaló életnek szakasztaná magvát!... És csillagútra térni gyönyörű hivatás, nagy fényességgel vágni szemébe a még utánunk születni készülőknek... aki ezt teszi, nem volt az hiába, az nem hitelbe vette életét... (Harangszó hallatszik, messziről, de tisztán.) Reggel lenne már? Vagy fejemben szól még a lélekharang? (A helyzetre riadva, keményen.) Egy teljes éjszakát vesztegettem el. A magam lelkére volt gondom, mikor gondot viselnem egy népre kellett volna. Néhány kísértet helyemben ma- rasztott, amikor hazám várja lángoló érkezésemet. Nem nézve, hogy ama kaukázusi isten példájára loptam-e a tüzet, vagy magamban neveltem. (Kifelé indul, kiáltva.) 1032
