Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Csengey Dénes: A Tejút lovasa (részlet egy monodrámából)
velejét rabolva növekszik, s egy élő testet magáénak megszerezve nem telik •belőle ki egy jó husáng! (Megragadja a nyírfacsemetét.) A hazug vigaszt szívemből kitépem! De előtte még ezt az elátkozott fát is, mely törzséhez pányvázta emlékezetemet! (A gyökerestől kitépett csemetét a földre fekteti, az ágai közé akadt magyar zászlót veszi kézbe.) E helyen legyen, én jó fiam, Izsák, maradványaidnak második ravatal. És ez a zászló, egy halott nemzeté, melynek tetemét beborító leplet csak az ég angyalai szőhetnének... s szövik is már, úgy hiszem... e lobogó a te szemfedőd legyen... (Kis szünet, majd felvetett fejjel.) Mire kellett ő neked, Istenem, hogy így siettél magadhoz rendelni? Nincs még körülötted elég dicsőségedre allelújázó énekes? Nem volt elég az angyali kórus hangereje arra, hogy a földi országokban szenvedők hördüléseit elnyomja? Vagy a halál közöttünk tett pusztítását ítélted kevésnek? Hiszen bűnösök vagyunk mind, tudom én, ostorod, mennyiköved sújtását minden alakban és minden időben lelkünk oktalanságba vesztése miatt szenvedjük magunkon. De az miért van, Uram, hogy minden bosszú sora az ártatlanokon kezdődik? Még nagyobb ijedelmet akarsz szívünkbe taszítani a kérdéssel, hogy ha ők vétkesnek találtattak, mi vár a többire? Lepuskázod a galambot és életben hagyod a megfélemlítetten töredelmet mutató keselyűhadat? Nem jól van így, Uram! (Csendesen, szinte gyónva.) Mindent, amire én kevésnek bizonyultam, őreá testáltam gondolatban, midőn sírását először meghallottam. Ügy voltam vele, mint énvelem a haza: magamnál jobbnak, emberebbnek vágytam, győzelmeimet nagyobbakkal, s kevésbé hiábavalókkal tetéző bajnoknak, poémáimat megszégyenítő énekesnek álmodtam kétnapos korában. Neveltem volna gyémánt akarattá, mely előtt csak a lehetetlen a méltó küldetés! Ettől... éntőlem óvtad, Istenem? (Mást gondolva, új riadalommal.) Vagy német anyától nem foganhatott magyar reménység? Annak rnéhé- ben csak hullák teremhetnek, s a földet hullákkal elborító szörnyek? Így akartad tudtomra adni, hogy bárha elmém, s célomhoz képest kevés tehetségem alkuba kényszeríthet, vérem a zsarnok vérével nem vegyül? De hisz Mária nem kegyenoe volt Béesnek, hanem foglya, meg sem született vágyaknak viru- lás idején hervadó özvegye, míg tekintetünk össze nem találkozott! A kezét nyújtván vallotta nekem, hogy a világ végére is követni akar, s ha netán po- gánynak tudna engemet, a félholdat kívánná homlokára! S én életemet, mint kastélyom kapuját, úgy nyitottam meg előtte. Méhének hullt virágát fiamként gyászolom. Hisz Mária az, ki most is virrasztva ül ablakában, s az utat vigyázza, érkezem-e már. Ha egyáltalán eltemethetem, az ő ölében tehethetem el bírhatatlanul kínzó gondomat. (Csendesebben.) Vagy szívembe néztél, s úgy ítéltél? Violát találtad ott, akárcsak én? (Még csendesebben.) Csak őt találhattad... Más ott nem lakik... (Ahogyan kimondja a nevet, megrezzen, s nem tud álltában maradni. Mintha a puszta szó, test nélkül ugyan, de jelenlévővé tenné a halott asszonyt, s csak azt a helyét kellene meglelni a térnek, ahol jelenléte nemcsak tudható, de tapintható is, úgy kering most Zrínyi a sátorban.) 1029
