Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - M. Pásztor József: A Társadalmi Szemle - a szocialista irodalomért 1931-1980 (tanulmány) - Tasnádi Attila: Életmű a közösség szolgálatában - Vázlat Kiss Istvánról (tanulmány)

zásoktól befolyásolt emberi, művészi és szemléleti gazdagodásának eredményeként az elsők között jut el annak a felismeréséhez, hogy a szobrászi gondolkodás és alakítás nem szűkíthető le csupán a klasszikus szobrászat műfajkérdéseire, vagy pusztán ezeknek az elveknek az expresszív-romantikus tágítására. Művészetében a fordulat a hatvanas évek derekára tehető, s egybeesik a magyarországi szocializmus intenzív szakaszának kibontakozási periódusával; ekkor jelenik meg életművében az a szigorúbb szerkezeti törvényeknek engedelmeskedő, a formákat tömegekké tömörítő előadásmód, amely az erőteljes kontúrokkal határolt vízszintes és függőleges léptékek rendszeréből szervezi meg a kompozíciót. Az összefogott, summázó formaadás természetesen tartalmi téren is meghozta a maga gyümölcseit: az új művek többsége már az elbeszélő elemet kiküszöbölve, vagy jelentősen lecsökkentve, tőmondatos egyszerűséggel idézi elénk témáját. Kiss István érett formanyelve a természetes arányokat és formákat átfogalmazó, a plasztikai kifejezőerőt hangsúlyozó expresszív realizmus fogalomkörébe sorolható; ezen belül a statikus beállításokat kedveli, melyek a formálás konstruktív és dekoratív tendenciáit is érvényre juttatják. Esetenként, ha mondanivalói megkívánják, bátran tágít a kortársi szobrászat más igazodásainak irányába is: fellelhető többek között formaképzésében a pop-art és a szcenizáló szoborépítkezés hatása.

Kiss István reprezentatív műfaja a történelmi-politikai emlékszobor; ilyen jellegű munkáiból több mint félszáz áll az országban és külföldön. Számára az emlékmű — a műfaj legjobb tradícióinak megfelelően — a mozgósítás eszköze, alkalom világnézetének és politikai meggyőződésének nyílt vállalására. Emlékszobrai egytől- egyig a magyar történelem kiemelkedő személyiségeit és eseményeit, a nemzet sorsát előrevivő társadalmi és politikai aktivitást örökítik meg, illetve századunk emberi-erkölcsi problémáit exponálják a fogalmi általánosításnak hol a figurativitásra építő közvetlenebb, hol pedig a plasztikai jel felé mutató, elvonatkoztatottabb módján. Többnyire a legalapvetőbb motívumfajták: az ember környezete, cselekményei, s maga az ember, mint a kollektíva tulajdonságainak hordozója és akaratának megtestesítője transzponálódnak szimbólummá, illetve szimbolikus jelentőségű és sű- rítettségű típussá emlékszobraiban, amelyek sora a realista allegóriáktól a plasztikai effektusok közbeiktatásával megvalósított, kifejezetten intellektuális célzatú és megoldású alkotásokig ível. Ez utóbbi kategóriába sorolható monumentumok, illetve szobortervek némelyikén (Tanácsköztársasági emlékmű, 1969, Budapest; Centenáriumi emlékmű, 1972, Budapest; Munkásmozgalmi emlékmű, 1976, Budapest, Élet, 1977, Gödöllő; Munkástrón, 1978, Miskolc — Munka, 1965, Nomád kapu, 1976 stb.) Kiss István igen differenciált megoldásokat keresett és talált mind a közlési, mind a befogadási folyamat kitágítására, illetve intenzitásának növelésére, s ezen keresztül korunk új történelem- és valóságszemléleti aspektusainak kibontására.

Általánosító szándékok vezetik portré-emlékműveiben is, amennyiben nem a konkrét személyiség, hanem a hozzáfűződő eszmények megjelenítésére vállalkozik; ebbeli törekvéseit részben a megidézett személy egyéniségének differenciált, ha úgy tetszik, „deheroizáló” ábrázolásával, részben a kérdéses alak emberi-eszmei stílusához való bizonyos hasonulással oldja meg. Ez a stílus általában valamely, az egyéniség lényegét kifejező formai motívumban ölt formát; az ebből kialakított testre ülteti fel a fejet, amit ikonográfiái hűséggel, de egyéni értelmezésben igyekszik megmintázni (Janus Pannonius, 1961, Budapest; Petőfi, 1963, Győr; Bolyai János és Farkas, 1964, Szeged; Lenin, 1970; Dunaújváros stb.).

Művészetének speciális tartományát alkotják azok az építészeti jellegű plasztikai produkciók, amelyek nem önálló képzőművészeti alkotásként egzisztálnak, hanem különböző architekturális egységek szerkezeti elemeként (térrács, támfal, térplasztika) töltenek be díszítő, térformáló és térrendező szerepet. Az ilyen művek elsődleges célja az építőművészet elvontságának feloldása, a környezet humanizálása, mindamellett — ha csak jelzésszerűen is — bizonyos tematikai feladatoknak, „általános emberi tartalmak” kifejezésének is eleget tesznek, híven a művész tár972