Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

mondta el, e másik regényben („Egy utca regénye”) pedig Hamburg munkásnegyedének egy utcájáról írva, ......szinte a német proletariátus gazdasági és politikai harc

ainak keresztmetszetét adja..A német proletárírók sorában — e művekkel — Bredel áll „legteljesebben a proletáríró feladatainak magaslatán” — minősíti a kritikus, s e véleményét a művészi megoldás értékeivel támasztja alá: „Bredel... a proletárosztály általános helyzetét és céljait mindig konkrét részleteken keresztül fejezi ki. A napi élet és a napi harcok elszigeteltnek látszó kicsiségein keresztül jut el leghatározottabban a valósághoz, ... az általánoshoz... eltávolít regényéből minden .érdekes’ embert, s tudatosan kerüli a részletfinomságokat és a kis, árnyalatbeli különbségeket. A mozgalom minden romantikus sallangjától mentesen jelenik meg írásában, csak ami benne lényeges és úgy, hogy a művészetbe áttehető formát találjon. Alakjai így természetesen típusok, de egészen a monumentalitásig típusok..(Egy utca regénye. 1932. szept. II. évf. 88. sz. 380—381.)

A magyar prózairodalomban a Társadalmi Szemle kritikusai nem találtak egyértelmű „proletárregényt”, mert — mint Gereblyés László leírta — „a mozgalom életének nincsen írója”. (Nagy Lajos: Utcai baleset. 1932. dec. II. évf. 10. sz. 478—479.) Nagy Lajos írásait (ugyanott) „a magyar nyelvű forradalmi irodalom belső kibontakozása” termékének mondta, mert az író „észreveszi a különböző társadalmi osztályok összeütközéseinek sokszor legpalástoltabb mozzanatait is. Fölismeri a proletárság történelemformáló szerepét és szorong és aggódik teljesítéséért. Az ezért folyó harc föl-fölcsillan írásaiban..De — mivel „témakörének középpontjában mégsem a mozgalom áll” — „Nagy Lajos mégsem a mozgalom írója”. Forgács Antal a proletár „főszereplők” és a „tömegek” kapcsolata bemutatásának elhanyagolása miatt marasztalta el Szilágyi Andrást, mondva, hogy „a nyomor és az osztályharc hangja mint valami halk, távoli muzsika játszik csak bele az életükbe”. (Az idő katonái. 1932. jan. II. évf. 1. sz. 44—45.)

A proletárirodalom e korszakbeli elméleti és esztétikai problémáinak ellentmondásait a legnagyobb alapossággal Révai József tárta az olvasók elé Gergely Sándor regényeiről írt kritikájában. Ö Gergelyt egyértelműen „forradalmár” írónak mondta, mert „speciálisan a magyar munkásság utolsó évtizedének, új hőskorának az írója”, mert regényei „irányregények”, melyeknek célja „nem irodalmi, hanem szociális: fegyverek akarnak lenni az osztályharcban”. Révai József ezután a „Valami készül” c. regény „szektárius vonásait”, „igen komoly fogyatékosságait” sorolta fel. Az illegális mozgalmat bemutatni szándékozó könyv fő hibájának azt tartotta, hogy az író nem „ábrázolja”, hanem „elmondja” a valóságot. Ezen belül az ipari munkást sem tudja ábrázolni, s ezért forradalmár hősei „egyformán absztraktok”, nincs közöttük „típusbeli különbség”. Nem tudja bemutatni „egy munkás forradalmárrá fejlődésének” az útját, s ezért a munkásosztály „csak mint háttér, ... kulissza szerepel” a regényben. A proletár-regénytől azt várta és kívánta, hogy abban „a földalatti, a ,konspirativ’ életnek a munkásosztály életéből kell szervesen kinőnie”. Az írói megjelenítéssel kapcsolatban pedig összefoglaló véleménye az volt, hogy „a regényben látni akarunk és nem hallani”, számunkra nem az a fontos, hogy „Gergely Sándor mit mond, hanem hogy az ábrázolt valóság mondja-e azt...” Végeredményben az író mesterségbeli tudását, tehetségét kérte számon a kritika; amikor a mozgalmi regény ideális képét is megfogalmazta. (Szektárius vonások a proletárirodalomban. 1931. dec. I. évf. 5. sz. 211—216.)

A Társadalmi Szemle munkatársai és olvasói figyelő szemüket a Szovjetunióra vetették. Mándi Teréz a proletárállam első tizenöt éve kulturális eredményeit a következőkben összegezte: „A kialakuló új kultúra a materiális világnézetre, az eddigi tapasztalatokra és a munkásság és parasztság alkotóenergiájára támaszkodik”. Az irodalmi élet új és követendő jelenségének tartotta egyrészt a „szovjetírók” bekapcsolódását „az üzemek és kollektív gazdaságok életébe”; másrészt „a munkásírók kitermelését”, azért, hogy „a munkafolyamatot a maga közvetlen realitásában” ábrázolhassák. A színházak „a munkásság minden vonalon lezajló küzdelmeit” mutatják meg; s a klasszikusok alkotásait pedig „a dialektikus materializmus szemszögéből nézve” adják elő. (Hamlet például a feudalizmus és polgárság szükség960