Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XII.

rajzokat illetően. Bán András reagált kissé mellébeszélve, de én a glosszaíróval értettem inkább egyet, lehet hogy azért, mert ,,én vagyok a falu glo&sza egyedül!”. A ..mi időnkben” Szalay Lajos emlőit „szopták” a grafikusok. Most Sze- methy Imre grafikáin élősködnek azok, akik a minden áron való nomszenszet kultiválják. Sajnálom Szemethy Imrét, mert feltétlen új utakra kell erejét összpontosítania, ha nem akar epigonjai rabságában élni. Azaz nem Sajnálom, mert bizonyára kihasít magának a világból egy másik szegmentet és ez így van rendjén. Csodák mindig történnek, mint ahogy velem is történt a minap. Negyvenhárom évvel ezelőtt festettem Szentendrén egy képet, aminek címe: Szentendrei szobám Bindorferéknél. Ezt a képet Bartha Éva kerámikustművész barátom kapta annak idején ajándékba. Tegnap itt járt nálam Évike, és közölte, hogy felhívta őt valaki és bemutatkozott: Bindorfer vagyok és szeretném megkérdezni, hogy önnél van-e Bálint Endre képe: A szobám Bindorferéknél, és láthatnánk-e valamikor? Bartha Évike természetesen igennel válaszolt. Hát majd jelentkeznek. Nem tudom, hogy Bindorfer-gyermek, vagy unoka volt a kérdező, de bennem az 1937-es esztendő úgy jött elő, mint egy nagyon hosszú időre el- kódorgó kutya, aki visszatér gazdájához, s akit körüliszaglász. Istenem, negyvenhárom év?! Hát lehetséges bűntelenül és büntetlenül élni? Mint ismeretes, minden 1945 előtti kiépemet elégettem és csak azok maradtak meg, amelyeket elajándékoztam: 6—7 darab körülbelül. Nagyon kérem a tisztelt műtörténész hölgyeket és urakat, hogy ne misztifikálják ennek az elégetésnek valódi okát. Valamennyi képemet, legyen az olaj, tempera, aquarell és rajzok sora, egy göngyölegbe csavartam és rábíztam Kandó Gyula festőművész barátomra, aki már nem él. Ő az Ady Endre utoa 26. szám alatti házmester-lakásba „rejtette el” vastag szalmaköteg alá téve, amelyen az egymással szemben álló katonaság jó nagyokat áühaitott, és négyrétre vasalva találtam képeimre az 1945-ös év januárjában. A pasztell képek teljesen tönkrementek és mivel amúgy sem voltam elégedett soha azzal amit csináltam, nem volt nehéz a kertben alágyújtani ás pár percig képeim mellett felmelegedni. Ez volt az igazi, romantika-mentes és intellektuális hipotézist kizáró oka képeim elégetésének. Ami maradt, az mind barátaimnak szóló ajándék volt, így a „Szobám Bindorferéknél” is. Persze, hogy ma már sajnálom, hogy elégettem, mert ha csak kót-három olyan nívójú képet találtam volna, mint az Amos Imire — Anna Margitnak ajándékozott csendéletem, amit visszaadott Anna Margit (hálós köszönet érte) — akkor valóban kár volt nem alaposan lapról-lapra végignézni a tekercset. De hát kisebb gondom is nagyabb volt akkoriban, amikor még családom is alig jutott élelemhez és bevallom; esti órákban még deszkákat is loptam, hogy legyen mivel tüzelni, mert feleségem nagyon betegen feküdt nővére, Vajda Júlia kis lakásában. Egy-két hónappal később újra kezdtem a festést és mondhatom, sóikkal rosszabb képeket festettem, .mint az a bizonyos csendélet, amire utaltam. Negyvenhárom év. Ügy repült el, mint egy fecske és úgy vánszorgott, mint egy beteg .teknősbéka. Még élek, legalább is azt hiszem, hogy élek és emlékezem, mert mi egyebet is tehetnék?

936