Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Simonffy András: Kompország katonái X. Moszkvai kártyalapok (1) (történelmi kollázsregény)
SIMONFFY ANDRÁS Kompország katonái X. I) MOSZKVAI KÁRTYÁI,APÓK (1) Anyámmal beszélgetek: — Ott hagytuk abba, hogy szegedi álmodat a szovjet városparancsnok kiskatonákkál őriztette... Másnap? — Másnap beraktak bennünket egy orosz katonai kocsiba, tankoltak, aztán még beszaladtak valamelyik parancsnokságukra, de apádat meg engem kint hagytak. Na, a jó szegedieknek sem kellett több, ilyen csodát sem láttak még: magyar tiszt orosz katonai autón, úgyhogy legalább akkora csődület támadt, mint el jző nap, amikor egyedül kuksoltam a teherautó ponyvája alatt. Volt, aki azt magyarázta apádnak, hogy most még megszökhet, van ott kapualj, annak több kijárata van, sohasem fogják megtalálni... Az oroszok azzal jöttek vissza, hogy Brassóban már várnak bennünket. Így tudtuk meg, hogy a következő éjszakát ott fogjuk tölteni. — A fogadtatás továbbra is barátságos? — Több annál. Előző nap volt barátságos. Most már szinte ünnepélyes volt, s hogy mennyire az, azt éppen Brassóban tapasztalhattuk, ahol a különteremben már fejedelmi vacsora várt bennünket. Nyilván szerepe volt ebben annak is, hogy már tudták: apád tárgyalt Malinovszkijjal, már parancs van rá, hogy mielőbb Moszkvában kell lennünk. De arra a brassói fogadtatásra magunk sem számítottunk: a szálloda különtermében két tucat szovjet tiszt, megterített vacsoraasztal, pezsgősvödrök vártak minket, tányértomyok. Az asztalon hidegtálak, gyümölcsös tálak, giardinettók. Bennünket középre ültettek: a baloldalamon egy szovjet ezredes, jobbomon egy őrnagy. Nem győztek kínálgatni, hiába szabadkoztunk, nyüzsögtek a pincérek, igyekeztükben loholva, kapkodva a levegőt. Arra emlékszem, hogy nyers uborkával és almával kezdődött a menü, aztán lángoló palacsintával rohangásztak ott, jöttek a tósztok.. . Komolyan mondom, mintha a közös győzelmet ünnepeltük volna, s nem arról lett volna szó, hogy esetleg még valamit meg lehet próbálni tenni azért, hogy ne a németek oldalán fejezzük be ezt a háborút. Akkor nagyon belelendültünk, feloldódott a hangulat. Vörös Tibor jól zongorázott, s mert volt ebben a különteremben egy zongora is, letelepedett mellé, s megtanította az oroszokat arra a németellenes dalra, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok ...” Nevetsz, de hát akkor ez ott, és abban a pillanatban, amikor a német-báb Szálasi került hatalomra a kiugrani akaró kormányzóval szemben, akikor legalábbis annak jelképe volt, hogy elevenen él tovább a szándék, és azt is el kell mondanom, hogy ez az oroszoknak sem okozott gondol hiszen mindazokkal a körülményekkel, amelyeket ma már tudunk, akkor ők sem lehettek tisztában. Ez az este így aztán egészen felszabadult, dalolós este volt, s mi az előző napok feszültsége után jó érzésekkel dőltünk ágyba. Úgy éreztük, hogy megy minden, mint a karikacsapás. Különösen apád kezdett felszabadultabbá válni, hiszen őt nagyon nyomasztotta, hogy a politikusok nem értek oda a rajthoz, s hogy nála semmiféle lényeges dokumentum nincs. Nyilvánvalóan attól félt, hogy nem 899
