Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - TANULMÁNY - Cushing, George F.: Ady és Krúdy

amikor gondolkozom. (...) Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert minden nap egyedül voltam darab ideig.”13 A vörös postakocsi angol fordításának előszavában Tábori Pál is leír egy ilyen hirtelen szökést, amelyből hosszas utazás kerekedett a Balaton körül.14

Számos oka van ennek a nyugtalanságnak. Bizonyára alkati sajátosság is, de bennük, mint elhivatott írókban, az is fokozta, hogy elégedetlenek voltak a társadalommal, melyben éltek. Mindketten kertelés nélkül kifejtették erről a véleményüket (s itt meg kell jegyeznünk: az első világháború előtti Magyarországon az írók és a sajtó munkásai figyelemreméltó szólásszabadságot élveztek). A hazáját hevesen szerető Ady türelmetlenül, nagy költői erővel, nyíltan ostorozta — versben és prózában egyaránt — Magyarország társadalmi és politikai rendjét, s radikális változás híján végromlást jósolt a magyarságnak.15 Krúdy sokkal áttételesebb: lírai prózája foglyulejti az olvasót egy olyan történetben, amely végül is éppoly komor és könyörtelen képet fest a magyar társadalomról, akárcsak Ady versei vagy Móricz prózája.16 A hatás tehát közvetett — annál megdöbbentőbb azután, ha az olvasó ráébred az igazságra. Ritkábban írott újságcikkeiben, kivált azokban, melyek az első világháború alatt és a közvetlenül rákövetkező időkben születtek, nagyon világosan kifejti nézeteit. Az alábbi mondatok akár Ady tollából is kikerülhettek volna:

„M eg kell semmisíteni Magyarország történetét 1 8 6 7 óta. Ez volt legaljább korszaka a magyar ne m- z etnek. Aljasabb a Jagellókánél. A csecsemő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbuvált a politikai erkölcstelenség. Mintha egyetlen tisztességes ember se lett volna többé Magyarországon. A hatvanhetes politika megmérgezte a kutakat, a levegőt, a vért. Egy rabszolgaságból, árulásból élő nemzet paráználkodott itt politikai elvetemültségében. Míg végre jött a megérdemelt büntetés, a háború nyaktilója, amely kivégezte a gonoszokkal együtt a jókat is.”1"

Bizonyos értelemben Adyhoz volt kegyesebb a sors: a rövid életű 1919-es forradalom alatt hunyt el, állami termetesben részesítették — illő végpont ez olyan férfi pályáján, akinek élete mindig viták középpontjában állott, és akinek életműve a halála után is vitákat és viszályokat szított a kritikusok között. Krúdynak át kellett vészelnie a következő évtized megpróbáltatásait is. Az íráson 'kívül semmi máshoz sem értett, és egyre nehezebben tudott megélni belőle. Noha korábbi könyvei új kiadásokban jelentek meg, és ontotta magából az elbeszéléseket, ám a kiadók vonakodtak újabb munkáinak publikálásától. A háború előtti világ végleg letűnt; közgazdasági, politikai és szociális kérdések kerültek előtérbe, és Krúdyt, kinek nem egykönnyen feledték el forradalom alatti publicisztikáját, lármásabb, politikailag motiváltabb írók szorították háttérbe. Ilyen körülmények között nem meglepő Az Esthez írott levele.18 írási kedve és készsége betegsége és nyomorgásad ellenére sem lankadt. Temetésén (1933-ban) nem az állam képviselői búcsúztatták, hanem a társadalom perifériáján élő seregnyi ismerőse. Ezután a feledés évei következtek: se sírjának, se emlékének nem akadt gondozója.

A két alkotó életéről a műveikre fordítva figyelmünket, szemünkbe ötiik, hogy mindketten kora ifjúságukban eljegyezték magukat az irodalommal. Az írást nem csupán a szabad idő kitöltésére űzték: lételemük volt, és abból is tartatták fenn magukat (s mindketten értettek hozzá, hogyan kell szórni a pénzt — e téma gyakran megjelenik műveikben). Ady is, Krúdy is hosszasan készülődött. Ady 1906-ban talált rá saját igazi hangjára az Üj versek megjelenésével; Krúdy pályáján két könyv megjelenését nevezhetjük mérföldkőnek: Az aranybányáét 1901-ben, és a Szindbád ifjúságáét 1911-ben: az előbbi az ifjúkori' útkeresések könyve, s kritikusok és olvasók az utóbbiban fedezhették föl elsőízben a ma „tipikusnak” tartott Krúdy-történetet. Szindbád, az örök vándor, az író alteregója, élete végéig kedvenc alakja maradt Krúdynak.

77