Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"

Július 31-én: „Ügy vélem, Philipovich nem jó diplomata. Írtam Kiszeljovnak (orosz tábornok, moldvai és havasalföldi cári főmegbízott — a szerző). Megtekintettem Suppaneket. — Az orsovai pasa lövetni akart az embereimre! Nem tette, de azt üzente nekem: A fél Dunát megmérhetik, a másik felét azonban nem engedem, amíg nincsen rá parancsom stb. — Az udvari haditanácstól az az utasítás jött: A Duna a törököké. Meg kell adni nekik, ami az övék. Stb. — Ha így van, mindent föladhatunk!”

Augusztus elsején: „Philipovdchot Orsovára küldtem. Radosevich (az udvari haditanács tagja — a szerző) és társai nálam ebédeltek. Délután Radosevichnek megbeszélése volt a pasával. Nem akar engedni, hacsak a szultán nem ír neki magának!”

Augusztus 4-én: „Írtam.a főparancsnokságnak az orsovai pasa miatt. Milosnak, Vásárhelyinek.

Augusztus 5-én: „Szerbiába mentem. Pazar ország. Hanem kőszenet nem találtam. A pasa küldött nekem némi dohányt és selyemkelmét. Nála voltam. Ajándékoztam neki egy pár Conltrainer pisztolyt és egy gyűrűt.”

Augusztus 11-én: „írok Oszmán pasának. Olyan embernek látszik, aki tud segíteni nekünk. Megígérte, hogy kitüntető figyelemben részesíti az ügyet, és 11—12 nap múlva lesz válasz. Megígértem, hogy titokban tartom a Nagyvezértől kapott levelét — és közbenjárok a mi udvarunknál. Holnap egy kocsit küldök neki.”

És így tovább.

Hanem, az első expedíció után Bécsbe érve, mindenekelőtt Reviczky Wesselényi elleni haragját kell lelohasztani, mert ez utóbbi állítólag azt terjeszti: azért lesz a diéta megint Pozsonyiban, mert a magyar kancellár nem akar Pestig elutazni a bécsi szeretőitől!... „Becsszót kellett adnom, hogy ennek nem lesz folytatása; és hallgatni fogok.” — De a nádornál is jár, még aznap, az Akadémia dolgában: „Ügy látszik, mintha minden rendben volna!” — jegyzi le hitetlenkedve. — Másnap, 1830 október 28-án „Mettemichnél, ki nem hagyott szóihoz jutni, de kétségkívül kiváló férfiú.”

Most igen, mert eltérve szokásától, ezúttal nem leckéztette meg, hanem pozitívat mondott a Hitelről, ha sajátos udvari szemszögből is: „Könyve sokat ártott önnek a magyar közvéleményben. De azért készült, hogy sértsen. S mi sértene jobban, mint az igazság.” — De a hatalmasok általában is dicsérik most. A király elismerését fejezi ki, Kolowrafih elébe siet egy fogadáson, a nádor nagy tisztelettel bánik vele, sőt, az a hír járja, hogy főispánságot ajánlanak föl neki. „Mert azt hiszik, hogy most sző- rös tül-bőrös tül az ő emberük vagyok! Bárcsak felajánlanák, hogy visszautasíthatnám!”

És itthon? Éppen legközelebbi barátai, az Erényszövetség tagjai ítélik el keményen. Esterházy Mihály azt írja: „Most már te is úgy beszélsz, mint az összes seggnyaló, aki lenni akar valami!” Wesselényi sem rejtette véka alá rosszallását, mielőtt elutazott Pestről... És Széchenyi, akit korábban az ilyen vélemények hónapokra a föld alá tudtak döngölni, most nem keseredik el. Jól látja^ hogy a bécsi kedvező meg az itthoni elítélő vélemények voltaképpen egy tőről fakadnak: félreértik.

Ezért tartja legfontosabbnak, hogy a hazai mértékadó közvélemény mégiscsak a javára fordult. Sőt: egymásután jönnek a hírek, hogy a nép — értelmiségiek, iparosok, iskolázott parasztok •— veszik a könyvét, s emlegetik őt: „Az ám a geróf! Az a mi javunkat akarja!” Egy öreg piarista pap, Karácsonyi Ince János pedig ezt írja Vedress Istvánnak, Szeged főmérnökének: „A Hitelt megolvastairí. Életem hosz- szabbodott, eszem és ítéletem tágult, egész létem nemesedett. A Szerzőt minek mondjam röviden? Ha annyi hatalma vagyon, mint tudománya, esze és akaratja, Magyarok Teremtőjének mondanám!”

Igen, a könyv bestseller lett. Egy év alatt négy magyar és egy német kiadást ért meg, hétezer példány fölött kelt el, ami fölözte a kor legolvasottabb regényének, az Etelkának, vagy a legnépszerűbb költő1, Kisfaludy Sándor műveinek példány- számét.

S Széchenyinek:, tervei végrehajtásához, a bécsi respekt ugyanolyan fontos, mint a hazai siker. Hanem: a fölső elismeréseket rendszerint szárazon regisztrálja, ám könny szökik a szemébe, mikor Vedress István megmutatja néki a piarista tanár levelét: korty víz a forró sivatagban számiján ődöngő vándornak!

854