Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Erdész Gabriella: Keresztelő, Karácsonyra (novellák)
ERDÉSZ GABRIELLA Keresztelő A kicsi nem akarta abbahagyni a rajzolást, hiába 'kiabált az anyja, hogy üljön az asztalhoz. A nagyobbik már megmosta a kezét, ült a hokedlin, fejét az anyja combjához támasztotta, behunyta a szemét. „Hiába — gondolta az asz- szony — ez mégis jobban ragaszkodik hozzám.” — Te, aibbahaggyad! — kiabált. A kis, konokfejű kölök belevágta a ceruza hegyét a itelefirkált papírba. — Ez nem lesz a falon, ez nem lesz a falon! — rikoltotta, és kilyukasztotta a papírt. Fordult a záriban a kulcs. Megjött az apjuk. A 'kicsi azonnal az asztalnál termett, a bátyja mellé ült, nézte mit pakol ki az apja a táskából: kenyeret, vajat, végül kürtös kalácsot. Mind a két gyerek felvisított örömében. — Találkoztam ópapával •— mondta a férfi. Az asszony kakaót tett a gyerekek elé. — Találkoztam ópapával — mondta mégegyszer a férfi. A feleségére nézett egy pillanatra: — Azt mondta ópapa, megkeresztelik a lányt. Vasárnap lesz a keresztelő. Meghívtak bennünket. — Elmész? — kérdezte az asszony. — Bennünket hívtak meg. Mari letörölte az asztalt, ahova a kicsi kilöttyintette a kakaóját. Egyetlen piszofcfol'to't, pecsétet, porszemet sem tudott elviselni. Az edényt azonnal elmosta, ahogy az étkezést abbahagyták, az előszobát, fürdőszobát egy nap ötször feltörölte. „Talán, hogy német vér folyik az ereimben, hajtogatta időnként, némi lelkiismeretfurdialással — de higgyétek el, nem valami kínos pedantéria ez nálam, csak nem bírom a piszkot, így szoktatott a nagyanyám”. Különben is szász volt a nagyanyja, ö pedig középen elválasztott barnás kontyával, erős, súlyos testével — ami ugyanakkor mozgékony is volt, meg formás is, vastag csuklójával, bokájával, szóval egész parasztmadonna termetiével úgysem volt sehová máshová tehető, sehová máshová elképzelhető, csak ide, Kovászna megyébe, csak ide, ebbe a városba, úgy, hogy alföldi nemesek, székelyek és szász iparosok vére keveredjék bfenne. Csak abban a [szülőházban jöhetett világra, szigorú és vidám szász öregasszonyok gondviselésében nőhetett fel, csak arra a kolozsvári főiskolára járhatott, csak ilyen vaskos lehetett a növése (futottam, vívtam, tornáztam, mégis mindig ilyen volt az alakom) —, szokta mesélni nővendégeinek, csak ez a konok koponyájú férfi választhatta feleségül! A nagyobbik fiú, mikor három-négy éves lett, már olyan önző volt, hogy bármit kapott, választott, mindig kiabált; ez a legjobb? ez a legszebb, a legdrágább? Féltek, ilyen leg-gyerek marad, hát Mari ezért hozta világra a kicsit, tanuljanak törődni egymáshoz. Volt, hogy nagyszünetben, mikor már nem bírta tovább, hazarohant az iskolából, és pont jókor, mert a kicsi leesett az ágyról. Ősszel görcsölni kezdett a gyomra, a tanítás, meg a gyerek mellett, meg hogy Barna kezdett odahaza minden munkát ráhagyni és keveset volt velük, Mari festett is, meg batikolt, (jól esik nekem is kiállítani — mondogatta —, azért én 842
