Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: "Sürgetek sajgó igéket..." A cselekvő remény alakzatai Farkas Árpár költészetében
Nékem e teljesség nem fenség, dongó legyei ellepték számat — a szó már-már ki se látszik .. . Sürgess hát létben megeredt megváltó hajszálereket, kitessék minden megőriző szándék!... (Az árnyalatokért) Hiszen fenyeget a veszély, hogy „ ... észrevétlenül elhullajtjuk fogalmaink és szavaink értelmező szótári értelmét is — írta Farkas Árpád —, elveszítjük egy népközösségbe való gyökerezés és fellegtépő ágakkal való kapaszkodás, népben, nemzetiségben, anyanyelvben, minden éltető nedvekben való élés és gondolkodás fogalmait..Ezért kapcsolódik olyan szorosan Az árnyalatokért eszmeiségéhez a döbbentő erejű vallomás: A szivárgásban helyzetjelentése a Csodák Csodájának elszivárgásáról, amely „fenséget kiold, sodor lázat, / szent tartalmaimból kiforgat, / mossa a nyelv alól / az ezeréves, barlangfényű szókat, / s a megtartó, illő igéket, mint sav a fémet, hűs égéssel kikezdi.’- A készenlét indulata itt izzik föl a sürgetés leghevesebb indulatával, s válik a cselekvő remény legsűrítettefob kimondásává: Nem óvok már, s nem alkuszon! Állok munkába itt, tivornyán, józan férfikor jobbján, hol a szivárgás kél s elered Sürgetek sajgó igéket, lazítok verőereket, s mi belőlünk toppal illan el, már újratermelik működő álmaink és „szorgos szerveink”, fogyunk — növünk, fogyunk — növünk, de vagyunk! részt veszünk e lakomán, s jelöljék májfoltok bár testem: — lélegzünk!, élünk! ím újra és újra megjelentem! A kötetszerkezet a téli táj, a hó mindent uraló képzeteinek visszatérésével, azok végleges programot fogalmaztató teljes fölerősödésével zárul. Amíg a Dúdoló °° -ben ez a hó maga a költő jószándéka, az Alagutak a hóban a tél minden beborító, eltömő vak bezártsága. Míg korábban Farkas a jegenyéket borító köd oszlatására indult, most már a „parázna habzás” ellen kell tennie: „S már égigérő hóban a táj! j Moccanatlanul a Nagy Pólyában a lét / hallgatni tanul. / Kaszák és kések éle / mennyboltig bebugyolálva, / fuldoklón fordul fehérbe / a falvak szuszogása.” A költő felismerése: a bete- metettségben a közösség egymást-kereső oltalmában bízni nem oktalan vágy és fikció, hanem egyedüli lehetőség. Mint valamikor Az iszony ellen az értelem, most az „okos szenvedély, kétkedő hit” energiái segíthetnek csak alagutakat, „világ-nagy termeket” olvasztani, az ének, a szó hatalma által. Ez Farkas Árpád tanúságtétele a jelenben-élés felelősségéről. Az Alagutak... verseit olvasva pedig úgy tetszik, Illyés Gyula Üjévi ablaka előtt áillva Sütő András Farkas Árpádról is szólt: „Ahány szava a befagyott ablakon, annyival többet látni a világból.” S ez a legtöbb, amire a költő közösségéért vállalkozhat. CSAPODY MIKLÓS 788
