Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere V. "Hitel"

bette meg. Pedig hogy ez milyen könnyű, arra volt már néhány keserű tapasztalata. 1828-ban például levelet írt a felsőmagyarországi irodalmi laphák, a Minervának. Néhány rövid mondatban tette meg észrevételeit a külalakra, a tördelésre, a szerkesztésre. A pársoros levél, mint a mesterrvívó pengéje, célbatalál s csontig hatol. A Minerva közölte a levelet, vérig sértődötten: minden harmadik, negyedik szót „meg- lábjegyzetelt”, összesen majdnem egy oldal terjedelemben — a lap viszont nem lett jobb. Széchenyi elbizonytalanodott: kellett neki megsérteni embereket? S pontosan azokat, akik legalább tesznek valamit! írt hát még egy levelet, de most már cirkal- masan terjedelmeset, egészen a Minerva — és a kor — modorában, melyben magyarázkodik, és bocsánatot kér. A lap ezt is közölte, megint bő, viszontmagyarázkodó és viszontbocsánatot kérő lábjegyzettel. A dolog tehát, a lovagiasság összes szabálya szerint, elintézett, csak éppen az első levél értelme és hatása sikkadt el. Széchenyi ezek után vonja le a tanulságot, hogy könnyebb sráz bolondságot széthinteni az emberek között, mint egyetlen előítéletet megszüntetni. S hogy valaha a nyelvnél jobb, pontosabb eszközt kell majd találnunk gondolataink kifejtésiére.

— Ez a legfőbb kifejezési gondja a Hitel írásakor, hiszen neki ráadásul úgy kellene megértetnie magát öviéivel, hogy a hatalom ne értse. Márpedig világos, hogy ez lehetetlen. Ezért radikálisabb naplójában és azon leveleiben, miket nem postán küld, és ezért szerepel írásaiban a „törvényes fejedelmünk iránti hűség”. Ezért is, de nem egyedül emiatt, hanem — mint a könyvben később látni fogjuk — reálpolitikai megfontolásokból is.

— Ha nem egy elnyomott nemzet eszéhez kívánt volna eljutná, akkor lehetett volna tudományosan száraz. Ö azonban arra számított, hogy bár a jelenben néhány tízezren forgatják majd a könyvét, de idővel egyre többen, ő tehát Bieardo vagy Kant útját nem követheti. Mert millióikhoz akar szólni. Az ország minden lakosához, kik idővel kiművelt emberfők lesznek, ám filozófusok, tömegeikben, soha.

S végül: az emberek eszéhez szívükön s leikükön keresztül kívánt eljutod, ezért a könyv dramatikus módszere s a mondandó induktív fölvezetése: a témát minden oldaliról megközelíteni, még a részindoko'kat is kielégítően megvilágítani, majd rátérni a fő mondanivalóra, hirtelen, váratlan; ám a meghökkenést is szépen levezetni, a félelmeket, félreértéseket eloszlatni, hogy a figyelem végül is a fő cél felé forduljon.

A színdarabokat is ilyen módszerrel szokás írni. A jóikat — évezredek óta. De egészen nyilvánvaló, hogy az elhatározás ehhez kevés lett volna: adottság is kellett hozzá, sőt: alkat. Mert lapozzunk csak egyet a lírai hangvételű ajánlástól, s a következő oldalon megtaláljuk a Tudnivalót, amelyben egy bankár tárgyszerű ridegségével fejti ki, hogy „én ezen kifejezést, Hitel, azon értelemben veszem, mellyet köz életben a Oreditum jelent, a mi nem egyéb, mint bizonyos lekötelezések által más kezében lévő ingó s ingatlan viagyonunkirul nyert bdzodallom és bátorság”. Ezt egy huszadik századi közgazdász sem tuidná szakszerűbben megfogalmazni — de hát miről is lesz szó ebben a könyviben? Szebbleűkű honleányok pártfogására érdemes magas ideákról, avagy piszkos anyagiakról?

Ugye? Mert a könyv megjelenése óta senki sem áfcadt, aki a témák ilyen társítását megemésztette volna. Egyesek meg is jegyzik, mások megbocsájtják az „eklekticizmust”, ismét mások tapintatosan hallgatnak róla, mert hát különben ez a Széchenyi oly sok szépet mondott el, de főként annyi nemeset cselekedett... Apponyi majd 1846 márciusában azt írja Mettemicihnek egy konkrét ügy kapcsán: „Milyen jól fog most Széchenyi húzni! Az elgondolásoknak nem embere, a végrehajtásnak annál inkább.” — Szó sincs róla, hogy a magyar kancellár gúnyolta volna, hiszen szerette és csodálta atyai barátját. Csak arról van szó, hogy akkor és azóta voltaképpen mindenki így ítéli meg. Az egyik gyűlöli, a másik szereti, a harmadik közömbös Iránta, de tisztelni mind gyakorlati eredményei miatt tiszteli. Elméleti munkásságának egészével pedig mit kezdeni nem tudván, kiragadnak részleteket — mindenki saját céljainak, érdeklődési körének, felfogásiának megfelelőt.

Hanem lássuk a könyvet; a harmadik bevezetésiben (lesz még kettő) a témafcöze- lítés új módját választja a szerző: a korabeli közélet érzékletes jellemzésével fogja

646