Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Várkonyi György: A Művészeti Alap vásárlásai 1979-ben

tűnik — nein nagyon szolgáltak rá a megkülönböztetett figyelemre, mert nagy meny- nyiségben felsorakoztatott műveikben egyelőre túlsúlyban van a középszerű, langyos átlag, a másod- és harmadízigleni epigonizmus, az átvett gondolatoknak, a meg nem élt élményeknek hol mesterien kifinomult, hol bazárian olcsó átfogalmazása. S itt még a vásárlási rendszer objektív nehézségei sem éreztetik hatásukat; az anyag reprezentatív, hiszen jórészt a Stúdió seregszemléiről ismert alkotásokkal találkozhattunk, nemigen akadtak nagytekintélyű, arisztokratikus távolmaradók. Tény viszont az is, hogy az egyébként meglepően jó kritikai visszhanggal fogadott Stúdió-bemutatók legproblematikusabb része szerepelt itt: a táblakép-anyag. Az elmarasztalás tehát nemcsak személy szerint, hanem műfajokra osztva sem általánosítható.

Ne hallgassuk el a milliós vásárlásnak egy — a deklarációban gondosan került —, de bizonyos mértékig mégis létező funkcióját sem, amit kellő tapintattal „művé- szettámógató” szerepnek sizokés nevezni, de valójában nem a művészet, hanem a művészek ' támogatását értik rajta. Az ilyen szempontok, az úgynevezett „szociális megfontolások” eluralkodása igen sokat árthatna e valójában reprezentatív szándékú vásárlási tevékenységnek. Ezt a buktatót, úgy látszik, sikerült elkerülni. A színvonal egyenetlenségei mással, általánosabb okokkal magyarázhatók.

Bár hosszasan bizonygattuk, hogy a kiállítás miért is nem tekinthető voltaképpen kiállításnak, milyen indokok miatt kell más megítélés alá vonnunk, vonatkoztassunk el mindeme megfontolásoktól, s vegyük szemügyre, tárlatként az anyagot. A kiállításról általában elmondható, hogy a kortárs művészet nagy neveit, mestereit imponálóan szép számmal szerepelteti. Bancsay Jenő, Bartha László, Bálint Endre, Borsos Miklós, Gyarmathy Tihamér, Hinoz Gyula, Kokas Ignác, Kiss Nagy András, Martyn Ferenc, Pátzay Pál, Vilt Tibor — illusztris névsor, az esetek többségében valóban reprezentatív, olykor azonban csalódást keltő művekkel. Baincsay két jó képe, Bálint — sajnálatos módon társai nélkül kiállított — Triptichon-szárnya, Borsos impozáns, szinte retrospektív kollekciója, Gyarmathy egyetlen, de a főművek sorába tartozó festménye, Martyn régebbi műve voltak a kiállítás valóban emlékezetes darabjai. Lehetne, — de nem volna egészen tisztességes — ellenpéldát mondani, hiszen nem tudhatjuk, a művészek vajon vásárlásra adott képeiket minden esetben szentesítenék-e kiállítással is? Igen, itt bizonyos szempontból árulkodóbb a rendszeres szereplés, mert nem lehet egyikét sikerült művet többször „futtatni”. A kiemelteken kívül jelentkezik egy — elsősorban generációs szempontból — középmezőnynek, derékhadnak minősülő réteg is, megbízhatóan jó, vagy éppen ismétlődően középszerű teljesítményekkel, néhol az életmű határozott devalválódásának jeleivel. A számban terjedelmesebb csoportot, a fiatalok szereplését ért sommás elmarasztalás alól mindenképpen mentesíteni kell a kiemelésre is érdemeseket, Esfculits Tamás és Lóránt Zsuzsa szobrait, Kocsis Imre és Kárpáti Tamás képeit. Mindezek alapján elmondható, hogy a magyar kortárs képzőművészet állapotáról adott összkép, bár hiányos, de nem biztos, hogy sokkal rosszabb, mint a Szövetség szakosztályai által szervezett nagy seregszemléken megszokhattuk. A kompromisszumok itt is, ott is megteszik hatásukat. Egy bizonyos: a különböző művészeti felfogásoknak Mácsaytól Nádler Istvánig, Németh Józseftől Mantynig terjedő széles skálája a kiállítást rendezők (ez esetben a hivatalos művészetpolitika képviseletét is ellátó vásárlók) szemléletének egészséges nyitottságát, bátorságát is bizonyítja. Ami a rendezés technikai, elhelyezési részét illeti: voltak telitalálatok, szellemes fricskák, de érthetetlenül zavaró megoldások is (például egy művész művednek sem a méretek, sem a műfaji eltérések által nem indokolt elszakító sa.)

A kiállítás szervezői — amint a katalógus bevezetőjében szimpatikus önkritikával elismerik — maguk is tudják, hogy nem felelhettek meg egyszerre minden alap- elvüknek. Tegyük hozzá: ez nemcsak rajtuk múlott! Minden nehézség ellenére sikerült maradandó értékeket felmutatniuk, a „cég” szakmai becsületét erősíteniük, s nagy lépést tenniük afelé, hogy e bemutató adminisztratív aktusból képzőművészeti eseménnyé váljon.

598