Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: A "freudizmus" mentalitástörténeti alapjai és Ignotus Freud-értelmezése
Megvolt a maga, többnyire utólag „eltüntetett”, műelem ző-techniká ja és -metódusa is — írásaiból számos ilyen fragmentumot lehetne összegyűjteni. A meghatározó vonás azonban nála szinte mindig az volt: az irodalomnak meg kell jelenítenie, ki kell fejeznie az emberi vágyakat és tartalmakat — de nem általában, hanem a való élet sokféleségéhez híven. Mert tudta: a társadalom meg van osztva; különböző jellegű és érdekű csoportok alkotják, s az a réteg, amelynek — származásánál, neveltetésénél és életvitelénél fogva — maga is tagja volt, elkülönült a „történelmi” osztályoktól. Ez az elkülönültség pedig — az „érdek” (azaz: osztályjeUentétektől fölerősítve —, az alapvető politikai és ideológiai „'kiegyezés” ellenére, veszélyeztette a polgári fejlődés máshol oly természetes vívmányát: a magánélet autonómiáját. A „köz”- és a „magánélet”, persze, a dual i anus -kori Magyarországon is kettévált; az akkori, rendi vonásokkal telített társadalomban azonban a magánélet területeit is eléggé a konvenciók szabályozták. Ami a konvencionális normáktól eltért (akár Léda asszony szokatlan színű haj- és arcfestéke, akár a „szabados” erkölcs, vagy az irodalmi mű és ízlés), azt, ha jogilag nem is büntették, de társadalmilag elítélték. S az uralkodó, más ízlés- és megnyilvánudásmódokat 'kizáró (kizárni igyekvő) ízlést, tudjuk, nem a munkásság, nem a parasztság, de még csak nem is a polgárság ízlése képviselte. Ignotusnak az irodalmi ízlés „szabadságáért” vívott harca így óhatatlanul saját rétege mentalitásának elfogadtatásáért vívott harc is volt. De, s ez fontos, semmiképpen sem csak irodalompolitikai szinten. A politikáról, az irodalompolitikáról is, meglehetősen prakti- eista fölfogása volt, s ez, ha védhető is, mindenképpen öncsonkítás. Ignotus legmélyebb törekvései éppen ezért nem e szinten valósultak meg: ő az ember — hite szerint: minden ember — gyakorlati önkiteljesítésének biztosítását kívánta. Ebbéli törekvéseit, okkal s joggal, a jómódú középpolgárság közvetlen érdekeinek szolgálatával szokás összefüggésbe hozni. Szuibjektíve azonban Ignotus valóban minden ember kiteljesedését óhajtotta; ahogy többször is leírta, azt szerette volna, hogy minden ember „hercegként” éljen. S innen van, hogy — a kényszerítő történeti adottságok mellett — minden más irány, így a konzervatív irodalom iránt is toleráns volt. Eszménye szerint a „történelmi” osztályok mentalitásának is ki keli fejeződnie az irodalomban — az általános s egyetemes polgárosodás ugyanis, ami az ő szemében az emberi lehetőségek csúcsa volt, hite szerint másképp nem érhető el. A „történelmi” osztályos detexmináltságának így Ignotus egyik nagy méltányiója, „megértője” lett — „hagyománytalan” polgár létére. (Ilyeneket mond ki például: „A mágnás legalább gazdag, a rendőr s a komfortáblis legalább egészen nincsetlen, de az úri tisztviselő természetes büszkeséggel s természetellenes szegénységben áll e forgatag közepett, mely lehetetlen próbákra veti érzéseit és idegeit.” [528. 1.]) Ezért a politika szintjén előrevivő kompromisszumokat is próbált kötni velük (egyáltalán nem önös érdekből, kényelemből vagy gyávaságból). De polémiái, amelyek úgy egybeforrtak a modem magyar irodalom körüli harcokkal, valójában inkább szükségszerű lavírozások voltak, egy sajátos irodalompolitikái „húzd meg, ereszd meg” játék állomásai — hisz antagonizmusokat próbált egyensúlyban tartani. S ezt, ha nyíltan, s főleg: teoretikus szinten soha be nem vallotta is, maga is jól tudta, meg is szenvedte. Az Ignotus-filológia érthetetlenül gyér ugyan, annyi azonban így is bizonyos: élete konfliktusokkal teli élet volt. Sikertelen házasságai, öngyilkossági kísérlete, a patológiás jelenségek iránti toleráns érdeklődése s nem utolsósorban a pszichoanalízis iránti belülről fakadó mély, intenzív és tartós figyelme föltűnően árulkodnak erről. 3 A pszichoanalízissel, melyet Ignotus egyetemes alapmagyarázatként fogadott el, viszonylag igen korán, beteg, de legalábbis problémákkal küzdő, kezelést igénylő emberként került kapcsolatba. Ferenczi Sándorról írott Búcsúztatójából (Magyar Hírlap, 1933. máj. 28.) tudjuk, hogy — aligha véletlenül — ő volt Ferenczi egyik korai analizálja — bár az analízis végül is nem fejeződött be. Ugyanebből az emlékező cikkből derült ki az is, hogy, mint írja; „'kicsiben és részben ővele [ti. Ferenczdvel] való ba591
