Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: A "freudizmus" mentalitástörténeti alapjai és Ignotus Freud-értelmezése
erre, persze, soha ne legyein ennél nagyobb baj, de tévednénk. A szociológiai szempontú magyar orvostörténeti kutatások bizonyították, hogy a dualizmus évtizedei alatt diagnosztizált elmebetegségek igen jelentős hányada presztízs-hiányra valló téveszmékben (is) mutatkozott meg. Azaz: a betegségek szociálpszichológiai összetevője nem utolsó sorban a presztízs-hiány, az el nem ismertség volt. A betegség manifesztálódásába persze sok egyéb tényező is belejátszott; a presztízs-hiány önmagában nem vezetett volna patológiás esetekhez. De azt példánk mindenképpen megmutatja; hogy a presztízs-hiány itársadalomtörténetiieg releváns mértékben megbontotta a személyiség zárt rendszerét — s ezért fontos szociálpszichológiai mutatóként kell kezelnünk. Nem lehet véletlen, hogy a századeleji magyarországi elméleti szociológia egyik legnagyobb teljesítménye ifj. Leopold Lajos több nyelvre is lefordított s akkoriban úttörő könyve éppen a presztízs szociológiai földolgozását adta. E tény, ha mást nem is, azt föltétlenül mutatja, hogy a századelőn e probléma már általános érvényű magyarázatot igényelt. 2 A magyarországi polgárság ekkori helyzetének egyik legmélyebb átélője és kifejezője ^kétségtelenül Ignotus volt, maga is e polgárság fia. Róla sok bíráló szó mondható (jószerével mindaz, ami magáiról a polgárságról is); nincs is talán egyetlen kortársa vagy médtatója sem, aki ne bírált volna meg valamit — s nem tessék-lássék módon — életében és oeuvréjében. Okosságát, széleskörű, nagy műveltségét, gondolkodni tudását és mérését, kifinomult intuícióját azonban nem lehet tagadni. Megélte rétege s osztálya sorsát — s mindazt, amit megélt, nemcsak ki tudta, de ki is merte fejezni — ha olykor, védekezésképpen, a hangsúlyozott szubjektivitás álarcában is. Életműve így elsősorban a polgárság mentalitásának hű kifejezője, bár számos írásának az önértéke is nagy, s szinte minden cikke tanulságos valamilyen szempontból. Írásainak elemzése jól mutatja, hogy nem egyszerűen csak költő és kritikus volt, ahogy az irodalomtörténet kezeli. Költészeténél s kritikusi munkásságánál fontosabb, hogy publicistaként s ideológusként is rétegének egyik legmélyebb s leghívebb kifejezőjévé vált. Mint politikai publicista, 1892-től rendszeresen foglalkozott a politika s a társadalom kérdéseivel. Ha akkor még volt értelme ennek a szónak: ő valóban liberális publicista volt, legalábbis szándékait tekintve bizonyosan. Maga írta később, hogy „nem volt nézete vagy óhajtása”, melyet valamiképpen vissza ne lehetne vezetni a nagy centralista nemzedék: Eötvös; Kemény, Deák vagy Andrássy nézeteire. Problémakezelésében azonban, legalább részben, a polgári realitások szerint korrigálta elveit. Azt követelte, azért harcolt, amit — hite szeriint — el lehetett érni, ki lehetett küzdeni akkoriban. Az elvei és a publicista gyakorlata 'közötti részleges ellentmondást ő is érezte, s „lírai” föioldására törekedett. Aforizmái néha cinikus nyíltsággal leplezik le az általa is elősegített helyzet visszásságait. Írásai az eszményre való utalások és az adott gyakorlat közötti feszültséggel terhesek. 'Ez lehet az oka, hogy, mint maga is megírta, „nem osztotta saját nézeteit”. Minden problémának az a viszonylagossá tétele (relatevízállása), amelyet Németh G. Béla is a szemére vetett, e helyzet szubjektíve becsületes kifejezése. Közgazdasági, társadalomtudományi tájékozottsága s „praktikussága” azonban vissza-visszafogta „lixizálását” s írásaiban fölhalmozott számos igen racionális és fontos fölismerést a magyar társadalomról s fejlődésről. 1913-ban már koncepcióvá érett formában diagnosztizálta a magyar polgári fejlődés sajátosságait, föltárt és kimondott számos olyan szociálpszichológiai jelenséget, amelyet addig nem igen mondtak ki. 1913. január 18-án, Budapest társadalma címen tartott előadásában (Oj Élet, 1913. I. 520—533. 1.), tudatosan hallgatva a mindenki által érzékelt nagyarányú fejlődésről, 'kíméletlenül (kimondta a .magyarországi társar dalomfejlődés legsúlyosabb antagonizmusát: „'mindaz, ami egyebütt is embert embertől elválaszt, de ami egyebütt keresztben és hosszában viszont összeköt egymástól különben idegen rétegeket (...), minél unk (...) el is különböződik, két, egymástól 589
